Sorsszerű csapás

| 9. rész |

A padon ülve újra, és újra lejátszottam az elmúlt évek, hónapok, s napok történéseit. Próbáltam egyfajta megoldást találni a folytonos félelemérzetemre. Szerettem volna megszabadulni ettől a mély, sötét érzéstől, amely napi szinten betemetett. Véget akartam venni az ördögi körforgásnak. Ennek eredményeként mindent elmondtam nagypapámnak. Egy apró részletet sem hagytam ki. S bár választ, tanácsot nem kaptam, egy kissé megnyugodtam. A testemben hurrikánként tomboló vihar pedig csillapodni látszott.

A fekete karórámra pillantva tudatosult bennem, hogy már a temetésnek javában vége van. Több mint két órán át ültem egy helyben, és beszéltem... tulajdonképpen magamnak.

Habár még nem akartam hazamenni, de biztos voltam benne, hogy a nagyiék halálra aggódták magukat értem, hisz szó nélkül jöttem el. Így kénytelen voltam útnak indulni, de hogy ne érjek haza hamar, s hogy kiszellőztessem az agyam; a hosszabb, kerülő utat választottam, mivel nem akartam látni a csalódott tekintetüket.

***

Majdnem leléptem a járdáról, amikor egy ismerős kiáltást hallottam meg:

- Hé, vigyázz - rántott vissza egy erős kar, mire hátrazuhantam. Az aszfalt helyett hátam azonban egy kemény mellkasra érkezett, így láthattam, ahogyan nagy sebességgel egy fekete Audi hajt el előttem.

- Jézusom - suttogom magam elé remegve, amikor tudatosult bennem, hogy majdnem elütöttek.

- Nyugodj meg - suttogta a fülembe Máté, mire az egész testemet lúdbőr borította be.

- Hogy nyugodjak meg, amikor majdnem meghaltam? - keltem ki önmagamból, még magam is meglepve. Lelöktem karját, és gyorsan felpattantam róla.

- De csak majdnem - állt fel ő is. - Megmentettelek - nézett mélyen a szemembe, amitől a gyomrom golflabda méretűvé zsugorodott.

Tudtam, hogy igaza volt, de mivan, ha nincs itt? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen, miért nem néztem szét? Ennyire a gondolataimba lettem volna mélyedve? Ezen sürgősen változtatnom kell! Ez a sok gondolkozás tönkre fog tenni.

- Figyelsz? - rántott vissza hangja gondolataimból.

- Persze. Köszönöm, hogy megmentettél - mosolyogtam rá halványan, kissé lehiggadva.

- Semmiség. Örülök, hogy pont itt voltam - ejtett meg felém egy gyönyörű mosolyt.

Az arcán végignézve egyre biztosabb lettem abban, hogy valahol már láttam őt.

- Ide valósi vagy? - csúszott ki a számon a kérdés, mely miatt pipacsvörös színre váltott az orcám.

- Igen - nevette el magát. - Gondolom te is.

- Jól gondolod.

Ezt követően beállt közénk a kínos csend. Már majdnem kimondtam, hogy nekem mennem kell, amikor megtörte a csöndet.

- Merre mész? - kérdezte.

- Haza. Te?

- A haveromhoz készültem.

- Csak készültél? Múlt időben? - néztem rá összehúzott szemöldökkel.

- Aha. Haza kísérlek - jelentette ki egyszerűen, mintha ez semmiség lenne.