Halkan kiléptem a helyiségből, majd elindultam a földszintre. Sürgősen meg kellett fésülködnöm és mosakodnom. El sem hittem, hogy Máté pizsamában, kómás fejjel látott engem, valamint hogy most épp a szobámban hagytam egyedül.
- Kincsem, minden rendben? - rántott ki a gondolataimból nagymamám, aki tévét nézett a nappaliban lévő kanapén.
- Persze, csak lejöttem rendbe szedni magam - mutattam a hajamra, majd az arcomra.
- Nincs semmi baj a kinézetteddel, édesem, de menj csak nyugodtan, ne várasd meg a fiúd - kacsintott rám pajkosan.
- Nagyi! - szóltam rá a szememet forgatva.
Hitetlenkedve indultam meg a fürdőszobába. Nem hittem el, hogy a nagyi így vélekedett Mátéról. Még csak pár hete ismertem a fiút, de máris úgy tekintett rá a családom, mintha barátságon kívül bármi közöm is lehetne hozzá. A gondolat viszont egy apró bizsergést eredményezett a mellkasomban, amit igyekeztem elnyomni. Az érzelmi labilitásom mellé nem hiányzott, hogy érzéseket kezdjek táplálni valaki iránt. A kettő nem fért össze. Előbb rendbe kellett szednem a lelki világom. Most ez volt a legfontosabb számomra.
A hajam felfogtam, arcomat hideg vízzel felfrissítettem, valamint fogat mostam. A tükörbe nézve végre egy összeszedettebb Kornélia nézett vissza rám, nem pedig egy szétcsúszott, instabil lány.
A konyhába indultam, miközben nagymamámmal a vacsoráról kezdtem diskurálni.
- Lasagnét készítettem - mondta, mire óriásit korgott a gyomrom. Eszméletlen éhes voltam, mivel egész nap alig ettem, így a hűtőből nem csak a narancslevet, hanem egy joghurtot is kivettem azzal a céllal, hogy felviszem magammal az emeletre. A szekrényből egy csomag csokis kekszet tettem a pultra, hogy megkínálhassam Mátét valamivel. Az összeszedett dolgokat egy tálcára tettem, s kiindultam a konyhából.
- Jól hangzik - válaszoltam. - Lia itthon van már? - kérdeztem újra a nappaliban állva.
- Még nincs, később jön, mivel elment a barátnőivel moziba - pillantott rám.
- Értem, akkor ha hazajött kifaggatom. Meg leszel egyedül? - érdeklődtem.
- Persze, lefoglal a dokumentumfilm - mutatott a tévére.
- Rendben, ha szükséged van rám, akkor nyugodtan szólj, nyitva hagyom az ajtóm - mosolyogtam rá.
A hálószobámba felérve Máté éppen a nem régiben felhelyezett képeimet nézte a falon. Hálás voltam magamnak, amiért végül egy gáz képet sem tettem ki.
- Az egy évvel ezelőtt készült - szólaltam meg magamra terelve a figyelmét.
A poharakat, a narancslevet, a joghurtom a kanállal és a kekszet az asztalra helyeztem, majd mesélni kezdtem a fénykép történetét.
- Aznap töltöttem a tizenhatot, így anyával és a húgommal elmentünk sütizni és vásárolni. Nagyon jól éreztük magunkat és rengeteget nevettünk aznap délután - meséltem halvány mosollyal az arcomon, viszont a szívem ólom súlyúvá vált a gondolat miatt, hogy nem élhetek át több ilyet az édesanyukámmal.
- Jó kép lett. Anyukád szemét örökölted - pillantott rám Máté, miközben leült az ágyamra.
- Igen, ez mindenkinek feltűnik. Kevesen tudják, de a hajam színét is tőle örököltem.
- Komolyan? - lepődött meg látványosan, majd a tekintetét ismét a képre fordította, hogy jobban szemügyre vegye anyukámat.
- Igen, viszont később átfestette sötétbarnára, mivel megunta az eredetit.
YOU ARE READING
Sorsszerű csapás
Random❗Helyenként durva jeleneteket tartalmaz. Csak saját felelősségre olvasd. ❗ Egy történet, ami a valóság is lehet. Egy élet, amelyet bármelyikünk átélhet. Vass Kornélia élete kezdetektől fogva szétesni látszik. Mint mindenkinek, neki is vágya egy bol...
