Sorsszerű csapás

| 7. rész |

Kornélia szemszöge:

Reggel a szobámba beszűrődő napfényt nézve elhatároztam, hogy a mai napot a húgommal, Lillával és a legjobb barátnőmmel, Anettel töltöm.
Az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényemről levettem a telefonomat, és üzentem a rég nem látott osztálytársamnak.

Én
Sziaa! Ráérsz ma? ♡

Anett
Hello bello, azt hittem már elvittek az ufók! Persze hogy rá! Hová megyünk?

Én
Plázába. Gyere nagyimékhoz tíz órára, ha neked akkor jó.

Anett
Rendicsek csajszi! De kösd fel a gatyád, mert kikérdezlek! ♡

Tudtam, hogy ideje beavatnom abba, amit titkolni próbáltam előle, és nem ferdíthetek tovább. Nem zárhatom ki csak úgy, egyik pillanatról a másikra, hiszen sokkal többet érdemel. Csak azt reméltem, hogy továbbra is az életem része marad, ha meg tud mindent.

***

A konyhában készítettem a reggelit, amikor a húgom megjelent mellettem, s elcsent egy már nutellával megkent palacsintát.

- Hé - csaptam meg játékosan a kezét, mire ő felnevetett, és leült az asztalhoz.

- Finom - mondta még mindig mosolyogva.

Rápillantva tudatosult bennem, hogy rendkívül büszke vagyok rá. A sok fájdalom ellenére képes volt jól érezni magát, mosolygott. Fogalmam sincs, hogyan csinálta mindezt, hogyan tudta elrejteni az érzelmeit a történekkel kapcsolatban. Mindez nekem egyszerűen nem ment, amióta átéltem azt a rémálmot, amelyet apám tett velem. Megtört bennem valamit, ami nagy hatással volt rám. De Lillára ezek szerint nem hatott. Úgy tűnt, ő napok alatt feldolgozta a múltat, vagy csak túlságosan jól titkolta.

- Itt vagy? - hallottam meg újra vidáman csengő hangját, ami halvány mosolyt csalt enyhén szeplős arcomra.

- Persze, mit is mondtál? - kérdeztem rá.

- Hogy mióta vagy fent.

- Nem rég keltem - válaszoltam neki, miközben az asztalra tettem a kész palacsintákat. - De most egyél. Nagyi?

- Tegnap azt mondta, hogy ma elmegy bevásárolni és az orvoshoz - mondta teli szájjal.

Orvoshoz? Miért? Mi a baja? Mi történt? Egyáltalán nekem miért nem mondta az este? - sorakoztak fel a kérdések a tudatomban. A gyomrom rögtön görcsbe rándult, kezeim remegni kezdtek, és levegővételem is sokkal szaporább lett. Félelem lett urrá a testemen. 

Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a gond, amiért orvoshoz kellett mennie. Tény, hogy a lábaira néha panaszkodott, de mindig frissen és üdén járt-kelt, úgy, mintha még fiatal tinédzser lett volna. Habár betöltötte a hetvennyolcadik életévét, ő volt az az ember, aki kora ellenére szívesen tett-vett a kertben, elment a boltba, a háztartást kézben tartotta. Mindezt egyedül, mivel nagypapánk sajnos két éve elhunyt. Erős személyiséggel áldotta meg az ég.

- Ma elmegyünk a plázába Anettel, jössz velünk? - hagytam abba az elmélkedést.

- Persze - csillant fel kékes-zöld szeme. - Mikor?

- Úgy gondoltam, hogy tíz óra körül - pillantottam a falon lévő órára, amely kereken nyolc órát mutatott.

- Rendicsek, addig elpakolok a szobámban, megtanulok és egyebek - pattant fel a székről, s már indult is.

- Jól laktál? - szóltam utána.

- Igen! Köszönöm - fordult vissza egy pillanatra mosolyogva.