13|the news

631 57 10
                                    

Az eltelt egy hónapban meglepő módon semmi érdekes nem történt az életemben. Lassan de biztosan hozzászoktam ahhoz, hogy nem vagyok egyedül és van aki kiszolgál és meleg ételt tesz elém az asztalra. Sikerült megszoknom, hogy újra az öcséim által okozott hangzavarra kell felkelnem és a szüleim mindennapos apró vitáit kell hallgatnom. S noha nehéz volt először hozzászoknom ezekhez a változásokhoz most mégis kifejezetten örülök, hogy korábban érkeztem mint eredetileg terveztem. Főleg, hogy hamarabb is kell visszautaznom mint én azt terveztem.

Borzasztóan sok időt töltöttem a családommal próbálva mindenkire ugyanannyi időt fordítani. Noha az öcséim untak meg először azért mégis ők azok akik mindig képesek lefoglalni és elterelni a figyelmemet egy bizonyos fiúról aki Olaszországban összetörte a szívemet - bár lehet hozzálehetne adni azt is, hogy még durván tizenhétezer kilométerrel kettőnk között is képes volt újabb töréseket okozni a szívemen. De talán emiatt őt lehet a legkevésbé hibáztatni. Ha képes lettem volna nemet mondani saját magamnak. Ha képes lettem volna azonnal kinyomni a hívást. Ha kikapcsoltam volna a telefonomat vagy ha elég erős lettem volna ahhoz, hogy közöljem vele, hogy hagyjon békén akkor talán már sokkal jobban lennék.

"Marcus?" A szemeimet dörzsölve szólok bele a készülékbe remegő ujjakkal kapcsolva fel az éjjeli lámpámat, megpróbálva nem a fülemben zúgó vérre összepontosítani. "Jól vagy?" A kérdés halkan csúszik ki az ajkaim közül, de most kivételesen nem bánom, hogy aggódok érte. Mégis ki ne aggódna ha valaki az éjszaka közepén hívja őt fel?

"Baszki, felkeltettelek?" Egy pillanat erejéig értetlenül meredek magam elé, majd a telefont elemelve a fülemtől pillantok a jobb felső sarokban lévő digitális órára, miközben szépen lassan döbbenek rá arra, hogy Olaszországban még csak alig van este kilenc óra. "Ne haragudj."

"Nem baj." A fejemet rázva emelem vissza a készüléket a fülemhez tudva, hogy ő nem láthatja a mozdulatomat. "Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem egy időzónában vagyunk." A takaróm sarkát az ujjaim között morzsolva teszem hozzá, a pilláimat lassan lehunyva ahogy meghallom Marcus halk nevetését.

"Ha ez megnyugtat én is elfeledkeztem róla." A bűntudat gyorsan kúszik fel a hátamon keserű ízt hagyva a számban a fiú szavai hallatán. Mi volt ez ha nem egy apró kis jelzés arra, hogy egy szóval sem mondtam neki, hogy hazautazok?

"Sajnálom a bakui hétvégédet." Noha egy percet sem néztem a futamokból a fiú szerencsétlen versenyeinek a híre mégis eljutott hozzám. Elég volt felnéznem a közösségi oldalaimra és végighallgatnom az öcséim beszámolóját mind a három versenyről.

"A szerencse nem nagyon áll jelenleg mellettem."

"Bízom benne, hogy Silverstone jobb lesz hozzád." Az oldalamra fordulva szólalok meg néhány másodperces csendet követően. "Csak bízz magadban."

"Kérdezhetek valamit?" A fiú szavai hallatán a gyomromba egy fájdalmas görcs alakul ki míg a pulzusom egyre magasabbra kúszik ahogy néma csendben várom a fiú kérdését. "Miért mondtad, hogy találkozunk még amikor tudtad, hogy ez nem igaz?"

Nagyot sóhajtva vezetem a tekintetemet a plafon irányába próbálva kipislogni az íriszeimet égető könnycseppeket.

"Nem tudtam, csak hirtelen haza kellett utaznom." A hazug szavak könnyedén kúsznak ki az ajkaim körül, bízva abban, hogy ilyen távol egymástól Marcus nem fogja észrevenni, hogy nem az igazat mondom.

"Kérlek, ne hazudj."  Marcus halkan szólal meg, olyan halkan mintha félne attól, hogyha hangosabban szólal meg akkor valami meg fog változni. De már nagyon sok minden megváltozott.

PRETEND TO LOVE MEWhere stories live. Discover now