17|the apology

672 51 13
                                    

Az ébresztő borzasztóan hangos csörgése hirtelen rángat ki a legmélyebb álmaimból a konyhából beszűrődő zajok mellett. A szemeimet összeszorítva húzom a fejemre a takarómat, amikor borzasztóan hangos csörömpölés hallatszódik a konyha felől.

"Aspen!" Az oldalamra fordulva húzom a párnát a fejemre, próbálva kizárni a fájdalmas zajokat melyek előszeretettel rásegítenek a kezdődő fejfájásomra. "Ha öt percen belül nem jössz ki, akkor én magam rángatlak ki! Két óra múlva indulnunk kell." A szemeimet forgatva veszem az ujjaim közé a telefonomat elszörnyedve pillantva az időre. Normális ember nem kel fel ilyen korán.

Milyen kár, hogyha Mila itt van akkor sosem teszünk semmi normális dolgot.

Néhány perc elteltével, egy nagy sóhaj kíséretében ülök fel az ágyban majd a hajamat felkötve lépek ki a szobámból egy halk morgással pillantva a konyhaasztalnál boldogan ülő lány irányába aki egy elragadó vigyorral az ajkai körül pillant végig rajtam.

"Van egy órád elkészülni!" Nevetve mormolja a szavakat miközben a kiürült bögréjét a mosogatóba helyezi, a fejével az asztalon lévő tányér felé bökve. "Csináltam neked reggelit." Egy halvány mosolyt küldve a lány irányába ülök le az asztalhoz, majd a telefonommal a kezemben kezdek neki a reggelim elfogyasztásának.

Mila alig két napja érkezett meg Olaszországba, s noha egy szóval sem mondtam neki, hogy nem szeretnék egyedül lenni ő megérezte, hogy szükségem van rá. Csak éppen arra nem, hogy ma kimozduljunk a lakásom falai közül. Mila tegnap este úgy döntött, hogy képtelen lenne kihagyni a mai futamokat így kénytelen leszek elmenni vele Monzába. Persze mintha ő nem találna oda. Tehát kénytelen leszek végignézni az F2-es főfutam mellett az F1-es futamot is. Alapjáraton semmi problémám nem lenne ezzel az egésszel de tekintettel arra, hogy csak a hét elején sikerült rávennem magam arra, hogy beszéljek Marcussal nem érzem olyan tökéletesnek az időzítést.

A Marcussal és a barátnőjével találkozást követő éjszaka alig tudtam aludni. Túl frissek voltak az emlékek és a saját szavaim, valamint a kép ahogy kézen fogva közelednek felém az íriszeim előtt lebegtek akárhányszor lehunytam a pilláimat. Gyakorlatilag az Olaszországba tartó repülőgépen ülve próbáltam felkészíteni magam arra a bizonyos találkozásra - csak akkor éppen úgy, hogy a fiú egyedül volt és konkrétan az érkezésem napján futunk össze. Bár lehet, hogy akkor minden rosszabbul sült volna el. Sajnos ezt már sosem tudom meg. Azt szerettem volna, ha normális felnőtt módjára tudunk majd beszélgetni de amikor megláttam őket valami összetört bennem.

Akár én is lehettem volna mellette. Ha a Sors jobb lapokat osztott volna nekem, akkor most én lennék az aki a fiú mellett van. Én lennék az aki mosolyt csal az arcára, én lennék az aki feltétlenül és önzetlenül támogatja őt. Én lehetnék az aki bármikor megölelheti és megcsókolhatja. Én.

De nem én vagyok az. Mert az élet nem könnyű. Marcus nem szeretett belém. Ő nem szeretett belém mert túlságosan is lefoglalta az, hogy elcsábítsa Mabelt. Csak ugye én mindezek ellenére beleszerettem.

Aznap éjszaka végig Mila-val beszélgettem és onnantól kezdve minden pillanatban azon agyaltam, hogy mégis hogyan kérhetnék bocsánatot a fiútól anélkül, hogy rájönne valóban érzek iránta valamit. Muszáj volt tőle bocsánatot kérnem, csak épp nem tudhatja meg, hogy szerelmes vagyok belé. Bár amilyen szerencsétlen vagyok akkor ez már rég leesett neki. Sokáig tervezgettem a mondandómat és a megfelelő időpontot, de mint mindig az ilyen sosem jön össze.

Hétfő este az egész napos semmittevést követően erőt veszek magamon és a kanapéról felkelve lassú léptekkel indulok el a bejárati ajtó irányába próbálva minél halkabban közlekedni, hogy esetleg meghallhassak bármiféle zajt a szomszéd lakásból. Egy aprót bólintva ragadom meg a délután készített süteményt amikor valamilyen zene halk üteme áthallatszódik hozzám. Szerencsére pont láttam, hogy Marcus egyedül ért haza így teljes nyugodtsággal tudok átmenni hozzá egyáltalán nem félve attól, hogy a barátnője nála lenne.

PRETEND TO LOVE MEWhere stories live. Discover now