Alászállt az éjszaka, lelketlen úr,
Naplementi hintója előtt szétnyílt az égi út:
S sötétséget párálló lelkem hazaérkezett.
Bekötötte fejem azúrszín palástjával,
A Hold oltárához vezet jeges kézfogással,
Szembogara megfáradt arcomon pihen.
A napfény gúzsba köt, s éji hitvesem oldozhat csak fel,
Megdermedt szívében enyém otthonra lel,
Békés ürességben lényem övé marad.
Élettelen ajka megszelidít,
Egy nálamnál nagyobb vad felszabadít,
Ha kong belsőd, legalább nem lehetsz
Boldogtalan.
Emberi normák közt indulatom fonnyadt gyümölcs,
Nyers, jégkristály tekintete tört be egyedül,
Mellette értékes, mégis senki vagyok.
*
Íme a harmadik kicsike... Nem tudom, büszke legyek-e rá. A téma meglepő módon nekem magamnak is tetszik (az éjszaka beköti a fejem, de eredetileg egy kicsit másként íródott volna), viszont az utolsó versszak engem is némi szorongással tölt el. Azért szeretem, jelen pillanatban jó versnek találom, a további ítéletet pedig rátok bízom ;))
VOCÊ ESTÁ LENDO
A múzsa érintése
PoesiaAvagy rímségek rémes cirkusza a múzsa csókjához. Olyan versek, lírai költemények és néha csupán gondolatfoszlányok gyűjtőhelye ez, amelyek leírása megkönnyítette a lelkem, túljuttatott egy szorongató hangulaton, vagy ki tudja, talán csak jólesett já...
