Már csak pár perc 21:00-ig

Zárójel nélkül

Égtek az utcalámpák, amikor elindult, bár fényük csak halvány derengés volt a hajnali szürkeségben. Megint nem tudott aludni, ezért úgy döntött jár egyet, hátha akkor sikerül kirángatnia magát az üvegburából, amibe beleszorult. Próbálta egyenesbe hozni az életét, de volt egy olyan érzése, hogy mindig is ferde volt. Nem messze onnan, ahol állt egyszer elütöttek egy galambot. Már rég nem volt ott, mégis kerülte a helyét. Menekülni akart, de nem volt honnan. Tehetlen semmiben lebegett, egy érzések nélküli vákumban.

Bevágott elé egy hajléktalan, vállán rózsaszín iskolatáskával, rajta egy mesefilm főszereplőjével; akiről valószínűleg fogalma sem volt, hogy kicsoda. Egy pillanat alatt iszonyatosan elszégyelte magát. Neki mindene megvolt és mégis, valami újra és újra lehúzta, a búvárruha pedig egyre nehezebb volt. Nehezebben lélegzett, nehezebben jutott fel.

Aztán a versre gondolt, amit meg kell tanulni. Kosztolányi: Az iskolában ramatyul vagyunk. Kínjában felröhögött. Kurva poénok, sohasem jönnek össze.

Közben felért a kilátóba, ami erdetileg a célja volt, bár arra pontosan nem emlékezett, hogy hogyan jutott fel. Lenézett és arra gondolt, hogy leugrik. Hátha akkor érezne valamit. Egy ideig bámulta az alatta elterülő várost, és mintha minden pillanatot sokszoros nagyításban élt volna meg. Néha úgy érezte, hogy túl elvont, bár azt nem tudta, hogy mihez képest. Várta, hogy mikor szólal meg egy fűnyíró vagy flex, mint mindig, amikor az ember már jól érezné magát valahol, a viszonylagos csöndben. De nem szólalt meg, ő pedig lemondóan megrázta a fejét. Öngyilkosnak születni kell, ő pedig erre teljesen alkalmatlan volt. Úgy döntött, visszafelé villamossal megy.

Elindult, a közeli templommal szemben két kamaszfiú cigizett, arcukról sugárzott az életközöny. Nem lehettek többek tizenkét évesnél. Keserű nevetés bugyogott fel a torkából.

- Nesze nektek görbe tükör, társadalom!- gondolta.- Nézzétek csak magatokat, nézzétek alaposan! Ez is te vagy, ezek is ti vagytok!- Majd eszébe jutott, hogy egy-két görbetükröt néha mindenki megérdemelne. Az elfojtott keserűség a torkában szinte megfojtotta. Ordítottak a gondolatai, szétcipzározták belülről a fejét. Mint a pizzásdobozból hajtogatott papírrepülő, amit félig ledarált a mozgólépcső.

Miközben felszállt a villamosra, egy középkorú férfi minden fiatal lányt megbámult. Ordított róla, hogy párkapcsolatban él.

Fejét a kapaszkodónak döntötte. Nem volt kedve ehhez az egészhez. Mellette egy túlsúlyos kamaszfiú állt nirvanás pólóban. Biztos azt hitte, így majd elfogadják.

Leszállt, a villamos elindult. Visszatükröződött, egy pillanatig elsuhanó ablak volt. Ott szeretett volna lenni, ebben az áttételes valóságban. Itt előregyártott termékek között selejtnek érezte magát.

A körülötte levő emberekre pillantott és nagyot sóhajtott. Légy önmagad ugyanúgy, mint mindenki más- gondolta, majd nekivágott a napnak.