A Sátán Menyasszonya

A sors

Zehra torka szakadtából ordítva sírt, miközben mellkasához szorította JongUp véres fejét, melynek teste csak nyakán lógott, s terült szét a lány előtt a földön élettelenül, egyedül hagyva azokkal a lényekkel, melyek őt akarták. A lány imádkozni kezdett és megbánva minden bűnét, akarta visszakapni szerelmét, kinek vörös, meleg vére beszínezte a ruháját és bőrét. Egész lénye remegett s elgyengülve, reménytelenül csak egyre jobban próbálta magához ölelni a másikat. Akárhogy imádkozott, reménykedett, de JongUp már sosem nyitotta ki a szemeit... A mély fájdalom egyszeriben mély, érzelemmentes sötétséggé alakult át. Üres lett. Elvették tőle... És sosem kaphatja vissza. JongUp nem érdemelte meg ezt a sorsot... Fiatal volt, tehetséges, okos és életvidám férfi volt, akit ő most megfosztott egy olyan jövőtől, élettől, amit megérdemelt volna... Mert vele akart maradni... Zehra vissza akart volna menni az időben, hogy megváltoztatssa ezt. Oly sok dolog szaladt át agyán, hogy mit hogy csinálna ha valamit megváltoztathatna. Ha tudta volna hogy ez fog történni, megpróbálná eltaszítani magától, hogy a férfi egy teljes életet élhessen... Lehessenek gyermekei... Felesége... Boldog élete... Megöregedhessen... És egy olyan halált haljon amit megérdemel...

Óvatosan leemelve magáról az élettelen testet, helyezte a földre. Hosszú ideig nézte párja elfehéredett, gyönyörű arcát, még mindig remélve, hogy kinyitja szemeit, de egy izma sem rezzent, pillái meg sem remegtek. Még egyszer, utoljára, amíg tudatában volt tetteinek, lehajolt és egy édes, szomorú csókot nyomott halott szerelme ajkaira. Íriszeit összeszorítva, próbálta visszaszorítani könnyeit, melyek megállíthatatlanul folytak le arcán, majd cseppentek JongUp hideg bőrére. 

Zehra egyszeriben nem érezte testének egy pontját sem, mintha valami megszállta volna és tagjait huzalon rángatnák... Ez az ismerős érzés... Felállt és lassú, csoszogó léptekkel a fürdőszobába sétált. A kőadló tele volt összetört tükör darabkákkal, melyek közül egy nagyobb darabot kézbevett. A lány egész végig tudatában volt annak, hogy a testét megszálló erő mire készül. Szemeiből könny csordult, de arca élettelenül meredt az éles szilánkra, mely már felhasította tenyerét, ahogy szorította. Zehra nem érezte a vágást, sem a kicsorduló, meleg vérét. Egy fekete térben lebegett, és csak egy nézőként nézte végig halála beteljesülését. Sikoltozott, ordított, amibe a sötétség is beleremegett, de mindhiába, a teste nem hallotta meg egy hangfoszlányát sem. Meg meg állt egy pillanatra..

Teste mozdult, és mélyen felvágva mindkét karját, pecsételte meg sorsa kimenetelét. A szilánk ahogy végighasította  az utolsó centit is, Zehra hirtelen érezni kezdte az éles fájdalmat karjában, ahogy visszakapta lényét a testrablótól. A tükör darabot azonnal a szoba másik végébe dobta, és próbált rámarkolni felvágott karjaira, de ahogy próbálta megállítani a vérzést, másik karja is egyre jobban vérezni kezdett, és kiszállt belőlük az erő egy pillanat alatt vérével együtt. Szemei egy pillanatra fennakadtak és a földre zuhant, de amint a padlón csattant, egy kicsiny része kijózanodott. Óvatosan felült és hátát a kád oldalánaktámasztotta és lassan pislogva vetett még egy pillantást az ajtón túl fekvő férfira. Nem mondott semmit, és nem tett semmit, de szavak nélkül elbúcsúzott tőle, remélve, hogy látni fogják egymást egyszer még valaha. 

"JongUp... Szerelmem... Kedvesen... Sajnálom... Annyira sajnálom..."

Csak az óra heves, egyenletes kattanásai zengték be az egész lakást, mely egyre lassabbnak és lassabbnak hangzott a lánynak. Egyszeriben mintha megállt volna az idő, szűnt meg az óra kattogása, és az utcáról hangok elcsitultak. A madarak már nem énekeltek. Jól emlékezett erre az érzésre...

Két szurkos láb érintette a parkettát, melynek gazdája csak az előtte ülő lányt tudta lesni egy lágy, de győzelemittas mosollyal. Meghalt. Senki sem tehet már semmit. Nem menthetik meg, nem éleszthetik fel. Lelke már az övé, és ő úgy fog rá vigyázni, mint a világ legértékesebb és leggyönyörűbb kincsére. 

Zehra felé közeledve, lépett át JongUp testén mint egy darab fán. Ellensége lelkét már nem kaphatta meg, de neki a lányé is bőven elég volt. Mikor elé lépett, Zehra ráemelte kisírt, üveges szemeit. Feladta...

- Készen állsz? - csengett fel mély orgánumna.

- Van más választásom? - megtört hangja keményen szólott hozzá, s gúnyos hangneme szembetűnő volt.

- Nincs, Kedvesem - mosolygott rá, és felé nyújtotta a kezét - Menjünk.

- A karomat sem tudom felemelni - morogta orra alatt.

- Pedig a karjaidnak semmi baja - kijelentésére a lány azonnal rákapra tekintetét tagjaira, de azon sem egy seb, sem egy vércsepp nem tarkított. Mintha mi sem történt volna. YongGuk Zehra tenyere alá csúsztatta az övét és felhúzta kedvesét a földről - Már várnak minket Drágám. Indulnunk kell - suttogta kettőjük közé, és orrát a lány hajába temette, s mélyen beszívta édes, tiszta illatát, melyért már oly sokáig vágyakozott. Itt van... Végre... Megérte minden áldozat amit eddig érte tett, mert most már csakis az övé...

YongGuk magához rántva Zehra-t, dőlt hátra, zuhanva a padló felé, de mintha csak pördültek volna egyet, egy másik világban találták magukat. A lányt furcsa érzés kerítette a hatalmába, és úgy érezte, mintha ruhájának érzete teljesen más volna. Magára pillantott, de eddig viselt ruhája eltűnt, és helyébe egy leírhatatlanul gyönyörű ruha díszítette testét. Tekintete szomorúan csillogott, melyet a férfi nem tudott nem figyelmen kívül hagyni, és a lány álla alá nyúlva ujjával, emelte meg a fejét és kényszerítette hogy ránézzen.

- Ne légy szomorú. Légy boldog - mosolygott rá szelíden - Miénk az örökkévalóság és miénk a Világ. Minden alatvalód teljesíti minden kívánságodat és Királynőjüket sosem árulnák el - mondta. Próbálta felvidítani jegyesét, kinek íriszei üvegesen csillogtak, figyelmen kívül hagyva a hatalommal kapcsolatos dolgokat. Nem akart hatalmat vagy gazdagságot, népet, hadsereget. Arra az egyszerű kis életre vágyott, abban a kis lakásban JongUp-al. Minden nap, munka után, hazavárta volna őt. Megcsókolta volna minden adandó alkalommal, s bolodggá akarta tenni, akárhányszor csak tudta volna. Most jött rá, és most érezte, hogy sokmindent megbánt... Nem kellett volna olyan tartózkodónak lennie... Több időt kellett volna szánnia rá... Többször kellett volna mondania hogy szereti... De már semmit nem fordíthat vissza... Nem tehet már semmit... Nem tudta pontosan hogy hol lehet, de remélte, hogy a Mennyországban és boldog... Két fél a két nagyhatalomban... A két lélek akik sosem lehetnek egymáséi többé... Csupán emlékek maradtak egymásnak... Zehra imádkozott minden egyes percben, hogy álmában lássa őt, és lássa az arcát, ne felejtse el vonásait amíg az örökkévalóság tarthat... De amikor látta maga előtt mosolygós arcát, egyszeriben a vérrel borított, utolsó percei a való világban feltörtek a bűntudattal együtt. Bár nem ő  volt az aki tette, de tudta hogy ő rántotta elő a fegyvert, az ő ujja húzta meg a ravaszt. Nem tudott nem arra gondolni, amit még akkoriban hallott. Ha meg is volt szállva, ő volt az aki ezeket a cselekedeteket elkövette, és nem a démon, hanem az ő teste. De pontosan tudta hogy JongUp-ot sosem tudta volna bántani vagy akár megbántani.

Sors... 

Milyen sors ez?... 

Mit tett hogy a testét használják arra hogy más megkapja amit akar? Akár a halálával vagy a gyilkossággal? Miért neki kell mindennek a terhét viselnie? Senkinek nem akart ártani, sem öngyilkos lenni. Egész életében egy rossz szándék nem járt át az agyán és ha bárkit valaha meg is sértett bármivel, azt sem szándékosan tette... Akkor miért?...

Egy örökkévalóságig van ideje ezen gondolkodnia... De az is... Meddig tarthat?...