A Sátán Menyasszonya

Boldogan, amíg meg nem...

Ahogy a lány kimondta a mondatot, A férfi szíve megállt egy pillanatra. A Menyasszonya?... Miért?... Hogyan?... Miért pont ő? Milliónyi másik lélek van még, de ezt a lányt választotta. Véletlen vagy kitervelt volt mindez? Pont azt a személyt választotta akit ő szeret. Bosszú? Nem... Az nem lehet. Ha a démonok kényszerítették arra hogy öngyilkos legyen, akkor ez mind azelőtt történt még mielőtt megmentette volna az életét. Akkor... Teljesen véletlen hogy pont ő talált rá és mentette meg a haláltól.

- ... Nem tudom mikor jön vissza ő vagy a démonjai... - törte meg a csendet Zehra gyenge hangja. Szemei még mindig le voltak sütve ahogy akár csak egy pillanatra is, de a jövőjébe próbált tekinteni - De.. - akadt a szó a torkán, de egy nagyot nyelve folytatta - Szeretnék veled maradni és élni egy boldog életet amíg tart a számomra... - emelte rá lassan iriszeit, melyek azonnal megtalálták a férfiét - Nem tudom mikor lesz vége... De... Szeretnék egy olyan életet amiről tudom hogy az enyém volt, és azt szerethettem, azzal lehettem akivel egy egész életet leéltem volna... - a lány ajkain keserű mosoly húzódott, melyek meg-meg remegve tartották vissza a kitörni készülő könnyeket. JongUp szíve leszorult ahogy látta szerelmét sírni és hogy végleg tudatosult benne, hogy nincs sok idejük hátra együtt. Nem tudhatja hogy holnap vagy hetek, hónapok múlva fogja elvesziteni őt... De megígérte a lánynak és legfőképpen magának, hogy megvédi őt bárni áron és megadja neki mindazt amit tud... Nem akart semmit megbánni, még ha rövid is lesz az együtt töltött idő ...

...

JongUp az elkövetkező napokban egyre jobban félteni kezdte a lányt, és már alig engedte el bárhova. Dolgozni is már alig engedte, így majdnem mindent otthon kellett csinálnia, de nem bánta, hisz nem kellett hallgatnia munkatársai hülyeségét, de mégis zavarta, hogy főnöke annak ellenére, hogy ő elvégzi a munkát még jobbra, levont a fizetéséből. Kettőjük közül, ezen csak Zehra rágódott. Mivel a fiú keresett annyit hogy el tudja tartani kettőjüket, így ő nem aggódott semmi miatt, inkább annál jobban örült hogy vigyázhat Kedvesére. 

Főnökének beajánlotta őt, ezzel is előrébb hozva tervét, miszerint egy cégnél dolgozzanak s ezen belül egy helyen. Ha nap közben egy épületben vannak, könnyebben tud rá vigyázni, mintha csak otthon csücsülne, s ebből az esetből a múltkor tanult, mikor sikerült kicsalogatni a lányt az otthonából. Nem akarta elzárni őt mindentől is mindenkitől akár egy őrült, de vigyáznia kellett rá. Nem akarta újra átélni azt a napot amikor meghalt... Bár még akkor nem ismerte, de a tehetetlenség és a reményvesztettség érzetét nem kívánta újfent megtapasztalni úgy, hogy Zehra már a párja.

Zehra kicsiny lakását sikerült eladniuk, így már visszaút nem volt, végleg összeköltöztek. Segítettek egymásnak, ahogy tudtak, s próbálták megszokni ezt a helyzetet, bár nem volt könnyű... El kellett fogadniuk, és egy ideig ezzel élniük míg nem találnak jobb megoldást...

...

JongUp lerugva a lábáról a cipőit, lépett be a nappalijába, ahol Zehra a kanapén feküdve aludta az igazak álmát, s az előtte elterülő asztalon szétszórva hevertek papírok sokaságai melyet mind az irodából hozattak át. A laptopról, mely a papírhalom közepén ékeskedett, halk zene szólt, mely nagy valószínűséggel álomba ringatta a megfáradt lányt. A férfi csak mosolyogva eme elé tárulkozó képen, lépett a kanapé mellé, kapcsolta ki a melódiát és lenézett édesen nyugvó párjára, ki félálomban belenyomta fejét karjaiba amin a fejét pihentette.

- Gyere. Aludjunk inkább az ágyban - suttogta, majd óvatosan a kicsiny test alá nyúlva, emelte fel, és elcipelte az ágyukig, hol betakargatta, majd lefeküdt mellé. Zehra feje a férfi egyik karján pihent, amig ő a másikkal a haját simogatta. Nem tudott betelni azzal a látvánnyal ami a szeme elé tárult. Az a végteleny nyugalom ami belőle és a lakásból áradt. Minden aludt körülötte. A falak, a lány, a növények, és mindenki más aki és ami körülöttük volt. De JongUp elmélyét megszennyezték a sötét gondolatok, melyek egy pillanat alatt tönkre tudták tenni az idilli pillanatot... Az, hogy bármikor elveszithette azt a személyt, amit szeret... Idegesitette a tudat, hogy nem tudja mikor láthatja utoljára... Mikor csókolhatja meg... Mikor érezheti a szeretetét, a testét, és minden egyes porcikáját... Olyan fiatal volt, mégis halálra volt ítélve egy olyan dolog miatt, amiről ő nem tehetett, és a legrosszabb dolog amivel nap mint nap szembesülnie kellett, az az volt, hogy sehogy sem menthette meg. Nem faraghatta volna hívővé, aki hisz isntenben, mert ő már tudta hogy Isten létezik. A hinni és tudni nem egy és ugyan az... Imádkozhatott volna, jó cselekedetetek ezreit tehette volna meg... De azt a vétket amit tett, az ellen nem igazán lehetett tenni. JongUp minden percet szerencsének tartott, órákat áldásnak és napokat csodának...