Hope

8. - Nina -

Fáradtan rogyok a kanapéra. Nem tudom megszokni, és nem is akarom megszokni ezeket az eseményeket. Aggódom és talán kicsit haragszom is Wesre. Miért nem szólt? Miután elaltatták, el mondta a főorvos, hogy valószínűleg napok óta hatalmas fájdalmai vannak. Férfiak és az ő önbecsülésük... Felhúzom a lábaim, épp át karolnám őket, amikor a szemem sarkából megpillantok valamit ami megcsillan a fényben. Basszus, itt maradt Hope notebookja.
Ólom súlyok nehezdnek a lábamra, de felállok és el sétálok a bejárati ajtónál lévő kis asztalhoz, azt hiszem ott hagytam a táskám, telefonom.

"Hope, itt maradt a notebookod,most vettem észre. Bevigyem holnap az egyetemre? N."

Mire visszaérek a kanapéra már meg is érkezik a válasz.

" Jaj nekem, pont most akartam írni. Holnap nem lesz órám, csak kora du egy, viszont a gépre szükségem lenne délelőtt. Gond lenne, ha reggel beugranék érte? Hope "

Gyorsan átgondoltam, hogy mi a holnapi napirend.

" Nem probléma. Hétkor viszont vinnem kell Mirát az oviba, addig gyere ha tudsz, vagy majd csak 11 után. N. "

Egy kicsit még bámulok magam elé, majd fásult tempóban a fürdőbe megyek, lehámozom magamról a ruhákat és beállok a zuhany alá. Szinte már éget a meleg víz, de hagyom, had folyjon végig a bőrömön. Mélyeket lélegzek a gőzzel teli térben, hagyom, hogy a gondolataim útnak eredjenek és magukkal rántsák a higgadtságom. Térdre borulok, és remegő kezemmel a zuhany falának támaszkodva zokogok. Most nem lát senki. Most nem kell tartanom magam. Csak egy kicsit engedek az érzéseknek, mert tudom, ha nem teszem elhatalmasodik....
Az ágyhoz érve percek alatt nyugtalan, súlytalan álomba merülök.

Az ébresztő előtt ébredek, ezért kikapcsolom és a konyhába csoszogok egy kávéért. Pár órát aludtam csupán, azt is forgolódva. Össze készítem Mira uzzsonáját, még szerencse, hogy bevásároltam, különben most bajban lennénk. Hagyom még a törpét aludni egy kicsit, neki is biztos elég megterhelő volt ez a tegnapi. Gondolataim Hope-ra terelődnek. Ha ő nem lett volna éppen itt... Bele se merek gondolni. Mióta anya és apa abban a frontális balesetben meghaltak, nem tudok vezetni. Nagy unszolásra bár a jogosítványt megszereztem, de ha volán mellé kell ülnöm egyből rám tör a pánikroham. Jártam terápiára, de hasztalan volt, a gát még mindig tart.
Roppant szerencsénk volt, hogy legalább Hope gyorsan kapcsolt és mindenkit egyben tartva be vitt minket. Na, meg, hogy ott maradt végig, idejét nem sajnálva vigyázott az unokahúgomra, fel nem foghatom. Azt pláne, hogy jó formán alig ismerem, és fenntartások nélkül rá mertem bízni a kislányt. Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy az életem is rá bízhatom. A szívem csordultig telt, amikor megláttam a váróban, ahogy az alvó Mira fejét simogatja, a fejét kicsit oldalra fordítva. Eszméletlen szépek voltak. Kit akarok áltatni, Hope, ő volt eszméletlen szép. Mi van velem, hogy jut egyáltalán az eszembe ekképp gondolni rá. Le kell állnod, Nina! Mire e gondolat végére érek, csippan a telefonom, üzenetem érkezett.

" jó reggelt Nina! Kb két perc múlva ott vagyok. Azért írok, mert nem akartam csengetni, nehogy felébresszem a kislányt ha alszik.
Hope"

Nem csak gyönyörű, figyelmes is. Mint mondottam, állj le, Nina....

Az teraszon állva, a maradék kavém kortyolva várom, hogy megérkezzen. Nem túlzott, tényleg alig telt el két perc, és látom is ahogy bekanyarodik a felhajtóra. Rám néz a szél védőn keresztül, halványan elmosolyodik, mintha zavarban lenne, int egy rövidet majd leállítja a motort. Kiszáll, átmegy a másik oldalra, behajol, ezzel lehetőséget adva, hogy megnézzem az idomait, melyek meg kell hagyni... Anyám, az istennők is megirigyelnék.. Állj le! Mantráztam. Mire észhez térek, már felém tart, két elviteles kávéval és egy péksüti zacskóval.

- Jó reggelt! Látom, a kávéval már elkéstem, de gondolom nem árt egy tartalék, kávéből részemről sosem elég. - - kuncogott aranyosan. - illetve hoztam egy kis zabos kekszet Mirának. Nem tudtam mit szeret, mit nem, de szintén magamból indultam ki, és én ennek soha nem tudok nemet mondani. Sokat beszélek, elnézést. - ért a teraszhoz és nyújtotta át az egyik kávét és a kis zacskót. - többet hoztam, Ön, akarom mondani neked is jut.
- Nagyon rendes tőled. Mira tuti oda meg vissza lesz, ugyanis, nem hiszed el, de tényleg a linzer az egyik kedvence. Én pedig köszönöm a kávét, a mai nap a kávámnak is szüksége van egy kávéra.. Gyere beljebb, összepakoltam a géped, csak lehozom, nem szeretek éjszakára értéket lent hagyni.
- Oké, persze, köszönöm. És azt is, hogy jöhettem reggel. Be kell fejeznem egy beadandót, amit holnap le kell adnom. Soha nem szoktam az utolsó pillanatra hagyni, de Sarah-nál, a lakó társamnál, aki szintén velem jár egy évfolyamba, lehet emlékszel is rá, szóval, nála voltak a jegyzetek, és csak most adta vissza. Kikészít a szétszórtsága. És megint fecsegek.. - húzta be maga után az ajtót.
- Ne mentegetőzz már. Ha az órán ugrálsz ide-oda a témákban, az más, de itt, az otthonomban, pláne egy olyan nap után, mint a tegnapi... Kifejezetten örülök az üdeségednek. Ó, hát szia Kicsikém! Felébredtél? Nézd, mit hozott neked Hope! Miután felöltöztünk, megesszük, jó?
- Sziasztok! Honnan tudtad, hogy szeretem? Ez az egyik kedvencem. Nina néni mondta? Köszönöm! - ment a csöppem Hope-hoz és ölelte át a combját. Beszarok, nem is én kapok ölelést, milyen szuperképessége van ennek a nőnek?!
- képzeld, nekem is ez az egyik kedvencem - guggolt szem magasságba a kislánnyal. Vajon ez zsigerből megy neki, vagy tanulta, hogy a gyermekkel nem illik fentről lenézve beszélgetni...?! - és azt is képzeld, hogy Nina néni egy szót sem mondott, én választottam egymagam nektek, na ehhez mit szólsz? - pöckölte meg finoman az orra hegyét.
- Nahát, te vagy a legjobb! - adott egy HATALMAS PUSZIT, ISMÉTLEM, PUSZIT az arcára... Én is szeretnék adni... (állj le, Nina!)
- Nos, ha kiörömködtük magunk, uzsgyi öltözni, mert lekéssük a buszt. - Indultam meg a lépcső felé.
- Buszt? - kérdezte Hope meglepetten.
- Hát, igen, tudod, bár itt a kocsi, jogsim is van, de én nem vezetek. Szóval marad a busz.
- tudnék még kérdezni, de nem teszem. El viszlek titeket. Ide jár, a Szent Claire-be?
- Igen, de semmi szükség rá, tényleg jó nekünk a...
- Tudom, hogy jó lenne, de úgy is arra megyek, így butaság lenne jóformán egyszerre indulni, de mégsem kocsival.
- Hát, jó, rendben, köszönjük szépen. Ismét.. - mosolyogtam rá, tőlem szokatlan mód, de már-már félénken.
- Gyere Tökmag, akkor siessünk, ne kelljen Hope - nak sokat várni ránk.

Szuper gyorsasággal öltöztettem fel Mirát. Én már kicsit megrekedtem, mit is vegyek fel, de miután fejben megdorgáltam magam, hogy miért is akarnék tetszeni neki, és amúgy is, csak az oviba megyek, majd a kórházba így egy egyszerű farmer, garbó és bokacsizma mellett döntöttem.

- Csinosak vagytok lányok. - szólt Hope, ahogy leértünk, és nekem valahogy melegem lett a garbóban a pillantásától. Vagy teljesen begolyóztam, vagy tényleg félreérthetetlenül végig nézett rajtam csillogó szemeivel... Tuti begolyóztam.

Az oviba vezető út Mira csacsogásával telt, miután elmondtam neki, hogy az apukája jobban van, és mire haza jön az oviból már otthon lesz, újra az a cserfes kislány lett, aki szokott lenni mindig is. Imádom.
Mielőtt kiszálltam, Hope felé fordultam, ismét megköszöntem a fuvart és nem tudom milyen indítattásból, vagy, hogy gondoltam, de át hajolva a sebváltó felett megöleltem. Mikor meg éreztem a kezét a hátamon, ami bizonyította, hogy ő is visszaölelt egy pár másodpercre kiélveztem ezt a pillanatot, és azt kívántam, bár lenne szuper erőm, mert akkor most tuti megállítanám az időt. Lágy, édes illata úgy kúszott az orromba, mint az oxigén, mely éltet és a szívem azt dobbantotta, hogy még! De, ez nem a szuper univerzum, így lassan visszatértem a saját térfelemre, meg köszörültem a torkom, mondtam egy "majd látjuk egymást" - t, kiszálltam, kivettem Mirát meg az ülését, intettem, és úgy fordultam be az óvodába, mintha üldözne valaki.
Ismétlem, mi van veled, Nina?!?!...