Hope

43. - Hope -

-Egy Marco kedvencét kérek, extra adag parmezánnal. – adja le Nina a rendelését

- Rendben, és Önnek? – néz rám a pincér fiú nagy szemekkel és mosollyal.

- Ugyanazt kérném én is, köszönöm.

- Rendben, köszönöm szépen, amint kész hozom. Ha addig is bármit szeretne, szeretnének, jelezze, vagyis jelezzék és állok rendelkezésére. – vet egy utolsó zavart mosolyt mindkettőnkre, majd sarkon fordul és távozik.

- Ezt azért elnéztem volna még egy darabig. – kuncog Nina szemben.

- Mit?

- Nem igaz, hogy nem vetted észre, hogy mennyire bejöttél a pincér srácnak. Alig tudta levenni rólad a szemed, és ráadásul totál zavarban volt.

- Szerintem túlzol. Igaz, ez a vége tényleg kicsit fura volt, de nem gondolnám, hogy miattam lett volna zavarban.

- Pedig hidd csak el. Szerencséje, hogy nem vagyok féltékeny típus.

- Ó, igen? Nem vagy? Ezt jó tudni.

- Na, azért az ép ész határain belül, szóval ne bízd el magad. – mosolyog a vizes pohara mögül. Annyira szép, hogy rajta felejtem a szemem, és csak az térít vissza, hogy Nina a nevemen szólít.

- Hope-ot hívja a Föld nevű bolygó. Jelentkezz.

- Bocsi, elbambultam.

- Láttam. Engem néztél, szóval nem haragszom.

- Igen, valóban téged néztelek. Elmondhatatlanul hiányoztál. Nem akarom elcsépelni, de tényleg minden egyes nap maga volt a küzdelem, hogy távol kellett lennem tőled. És az, hogy mindezek mellett még beszélni sem beszélhettünk, maga volt a pokol hét bugyra. Kérlek, mesélj, hogy teltek itthon a napok? Azonkívül, amit már nagy vonalakban átbeszéltünk, persze.

- Édes vagy. Én is ugyanígy éreztem, minden egyes nap. Mira miatt próbáltam magam tartani, de persze mivel okos és nem kerüli el a figyelmét semmi, ezért természetesen feltűnt neki is, hogy szomorú vagyok. Az viszont mindig megdobogtatta a szívem, amikor Hope néninek hívott, és hiányolt. Annyira örülök, hogy megszeretett és jól kijöttök, így azért nagyon könnyű.

- Igen, az enyém is repes tőle. El is sírdogáltam magam, mikor először hallottam.

- Viszont a kérdésedre válaszolva, tulajdonképpen azok történtek, amiket már említettem is. Miután elmentél nem nagyon találtam a helyem. Weston még nem ébredt fel így tényleg robot üzemmódba kapcsoltam és csak túléltem a napokat. Reggel nehezen másztam ki az ágyból, hiszen éjszakákat fent voltam és nem tudtam pihenni. Mirát elkészítettem, óvodába vittem, megtartottam a kötelező óráim, ezen kívül viszont az irodámba zárkóztam és nem beszéltem senkivel. Nem akartam látni senkit. Sarah az elején sűrűn jött, hogy én tudok e rólad valamit, mert nem válaszolsz az üzeneteire, nem veszed fel, ha hív. Mindig annyival nyugtattam, hogy én sem beszéltem veled, de tudom az utolsó üzeneted alapján, hogy nagyon el vagytok merülve a kutatásban és semmire nincs időd. Egy ideig elfogadta, majd kételkedni kezdett, és szidni. Persze nem komolyan, csak tudod, olyan Sarah-san. Hogy szét fog szedni, ha egyszer előkerülsz amiért ezt teszed velünk. Aztán persze jöttek az elmélet gyártások, hogy miért nem jelentkezel. Nagyon nehéz volt úgy csillapítani a haragját, hogy tulajdonképpen valóban én sem tudtam rólad semmi. Abban biztos voltam, hogy nagy baj nem történt, történhetett, hiszen akkor biztos jelzett volna a nyomozó.

- Annyira sajnálom, hogy Rád szakadt ennek is a súlya. Igazán gondolhattam volna erre mielőtt elmentem. De annyira gyorsan kellett cselekedni, hogy teljesen megfeledkeztem arról az eshetőségről, hogy mi van, ha hetekig, vagy, mint a mellékelt valóság mutatja, hónapokig oda leszek. Ne haragudj, hogy ez is rád maradt.