Radio Check

25.

Reggel az igazat megvallva jól megijedtem, amikor nem a szobám falai vagy épp ablakai tárultak a szemem elé. Mikor én felkeltem már mindenki javában ébren volt csak a szerelmem nem. Kimásztam mellőle, elvánszorogtam a mosdóig, mire vissza értem a tegnapi orvos állt az ébredező beteg ágya mellett. Ahogy megláttam kétség nélkül oda rohantam.

- Olivia! Kicsim!
- Lando?- kérdezte a szemeit nyitogatva.
- Hogy vagy?
- Szét szakad a fejem.
- Nyaki görcs? Láb fájás? Hát fájás?- kérdezgette a doktor.
- A nyakamnál időnként szúró érzés kap el, a lábammal egyenlőre semmi nincs, még nem álltam rá, a hátam jól van- magyarázta.
- A reggeli mindjárt jön addig is vegye be ezeket. Ma még elvégzünk egy utolsó vizsgálatot, ha az jól sikerül akkor nyugodtan haza mehet. Persze csak ha megtudják tartani a barátja által ígért nyugodt környezetet és minimum ha nem két héten belül, de egy hónapon belül újabb rutin vizsgálatokon vegyen részt. Csak, hogy biztosak legyünk minden rendben van-e.
- Természetesen, így lesz! Köszönjük!- megvártam míg kimegy és átöleltem a barátnőmet- Soha többet nem engedlek el!
- Nagyon megijedtem. Nem tudtam mi fog történni velem. Arra emlékszem, hogy hallottam a szirénákat de már csak halványan láttam a fényeket. Aztán mintha aludtam volna álmodni kezdtem. Soha többet nem akarok ilyet átélni!- könnyezett be.
- Nem fogsz, hidd el nekem!
- Nem tudom elégszer elmondani, de nagyon szeretlek!- megcsókolt amit én viszonoztam neki.
- Én is szeretlek, nagyon jól tudod. Életem legrosszabb pillanatait éltem meg.
- Avaval és Carterrel végül mi lett?
- Max elment értük, ők is értesültek a történtekről így bejöttek ide. Anyáék is bejöttek képzeld el.
- Tényleg?- meglepődött arccal fordult felém.
- Igen, még mindig itt vannak, csak lent a büfében. Mind itt éjszakáztunk, anya, apa, Max és én.
- Hálás vagyok értetek!- újra megölelt.

Mikor visszaértek a szüleim Maxal az élen akkor őket is végig ölelgette. Később jöhetett az utolsó pár vizsgálat amiről szerencsére jó hírekkel érkeztek vissza.

- Akkor már indulhatnak is, egy hónap múlva pedig itt találkozunk- mosolygott.
- Persze, köszönöm!
- Na, mit mondott?
- Szinte mindenki meg volt lepődve, már azon is, hogy túléltem. Álmodni sem mertek volna arról, hogy én ilyen jól leszek.
- Nekünk is egy kész csoda.
- Tudod, én erre azt mondtam neki, hogy volt miért túlélnem- törölt le egy könnycseppet.
- Van is, és lesz is- most hátulról karoltam át.
- Anyáék? Tudnak valamiről? Végül is szerintem nem is érdekelné őket, hülye kérdés volt.
- Sajnálom, de még nem érdeklődtek.
- Semmi baj, megértem őket. Inkább menjünk, nem pihentem még ki magam elég jól.

A megszokottnál sokkal lassabban mentünk végig a városon, majd hazáig.

- Most direkt mész ilyen lassan?- nézett rám a szeme sarkából.
- Neeem!
- Rosszul hazudsz, ugye tudod?
- Sajnos.
- Légyszi ne játszuk már ezt, nem kell úgy kezelni mintha most is beteg lennék meg ilyenek.
- Jó csak mégis, ha ez egyszer megtörténik akkor az ember már kétszer jobban oda akar figyelni, tudatán kívül is.
- Én értem, de kérlek viselkedjünk úgy mintha meg sem történt volna. Felépülök, kifizetik a károkozást, megjavítják az autómat és máris minden olyan mint volt.
- Igen- sóhajtottam.
- Nyitva hagytad a kaput?
- Szerintem csak Max hamarabb hazaért, vagy anyáék.

/Olivia szemszöge/

Látszólag tényleg Max volt az aki hamarabb hazaért, viszont nem csak egy autó parkolt a feljárón. Egy számomra ismeretlen BMW is ott volt.

- Hát ez meg? Neked ismerős?
- Nem, még csak a rendszám sem.
- Elég érdekes, inkább parkolj le itt aztán nézzük meg ki van itt.

Kiszálltunk a kocsiból, besétáltunk és lassú léptekkel a konyha felé mentünk.

- Olivia!- tárt karokkal szaladt felém a feldúlt férfi.
- Apa, hát te?- kérdeztem a karjai közt.
- Mikor megtudtam mi történt egyből idejöttem- így még nem láttam könnyezni apám.
- És honnan tudtad hova kell jönni?
- A barátod segítségemre állt.
- Te tudtad?- szipogtam Lando felé nézve mire ő vissza bólintott- Anya?
- Őszintén, nem tudom hol van. Mióta megtörtént az a közös vacsoránk színét sem láttam.
- A szokásos mi? A pénzt is elvitte?
- Ah, csak azt hiszi. Csak a felét- nevetett fel a könnyei közül.
- A másik felét vissza hoztam nektek- átnyújtotta a borítékot én pedig az asztalra tettem- A másik felét anyád elvitte magával.
- Na és az a BMW?- csodálkoztam.
- Hát ugye meséltem, hogy felzárkóztam a munkában, előre léptettek és most már egyre jobbak az anyagi háttereim is. 
- Gratulálok még egyszer, és igazán büszke vagyok!- a hűtő elé álltam- Kérsz valamit? Egy kávé?
- Azt elfogadnék, köszönöm. Veletek mi újság? A történteken kívül.
- Apa, Landonak is elmondtam, hogy inkább ezeket már most azonnal felejtsük is el. Mintha semmi sem történt volna.
- Rendben, akkor hát mizu?
- Igazából semmi különös, éljük az életünket nyugiban, jó persze néha kevesebb a nyugi, de ez így van rendjén- elé tettem a csészét. 

Kimentünk a teraszra, eliszogattunk és a maradék lasagnét is megettük. Élveztem végre a saját apámmal töltött időt amit eddigi életemben nem nagyon jelenthettem ki. Egy nagy kő esett le a szívemről, hogy ő legalább jól van, az, hogy anyámmal mi van már lassan nem is érdekel, ő döntött így, nem én. Ha szüksége lesz rám úgyis jön, vagy ha majd pénz kell neki, na akkor biztos. Azt a kérdést is megvitattuk, hogy most már így nem szeretne-e elválni, elég kétes választ kaptam, valószínű anyám még a váláskor is kisemmizné a férjét, ezért is van benne egy félelem érzet. Én persze támogatni fogom bárhogy is dönt.
Édesapám és Lando is folytathattak egy kis csevejt amíg én mosogattam, nem tudom miről lehetett szó. Olyan halkan beszélték, hogy az elképesztő volt, főleg egy olyantól mint Norris, aki mindig átordibálja még a szomszédoknak is, hogy éppen miről van szó.

- Na akkor szerintem én elindulok haza, köszönöm, hogy itt lehettem és volt alkalmunk beszélgetni.
- Mi köszönjük, hogy jött, Mr. Harris!
- Ugye majd találkozunk gyakrabban?- néztem rá a lehető legszebb mosolyommal.
- Persze- megsimította a vállam.
- Jó utat!- integettem apámnak aki már rég a kocsiban ült.

Vissza érve oda jutottam, hogy megnézem azt a bizonyos borítékot. Nagyon meglepődtem mikor azt láttam, hogy a teljes összeg a benne van.

- Hallod, most apám jól van? Ez a teljes összeg amit én adtam nekik- mutogattam.
- Az meglehet, de...
- Na ki vele!
- Hát...
-Csak azt ne mondd, hogy nem ennyit adtunk nekik!
- Ha akarod hazudhatok is- nézett jobbra, balra csak a szemembe nem.
- Te tettél bele pénzt igaz?
- Jó, bevallom, igen!
- Akkor ez a tiéd- nyomtam a kezébe.
- Biztos, hogy nem!
- De az enyém sem, azt épp kitudja hol költi anyám!
- Tudod mit? Ez már a miénk.
- Lando, én...- sóhajtottam.
- Semmi te! Ez szépen itt lesz, a mi kis közös pénzünk. Félre tesszük és elkezdhetünk gyűjteni majd valamire. Talán majd az esküvőnkre- jegyezte meg halkan az utolsó mondatot.
- Még gyakorold a halk beszédet kicsim- felnevettem majd össze szorongatva a szép arcát nyomtam rá egy puszit.