ItaSasu - Bűnös szerelem (Befejezett)

Menthetetlen helyzet

Sasuke

Napfelkelte előtt pár órával keltem fel. Nem, nem magamtól. Naruto lerúgott az ágyról, és továbbra is rózmár módjára horkol, mintha nem történt volna semmi.

Baaaka!

Mivel alapból is egy korán kelő típus vagyok, úgy gondoltam nem oszt nem szoroz az a pár óra mire ébredtem volna, ezért elmentem lezuhanyozni, és a még tegnapról hozott váltóruhámat vettem fel, a tegnapiakat meg egyszerűen belegyömöszöltem a táskába.

Majd otthon kimosom.

Miután rendbe tettem magam, a konyha felé vettem az irányt.
Mihelyst kinyitottam a hűtőt, elszörnyülködtem. Sok bontott és bontatlan ramen volt, más nem.

Az a tésztazabáló hülyegyerek. Szóval ezért szellent olyan átkozottul bödöset mindig.

Megforgattam a szemem, és becsuktam a hűtőt. Jobb ötlet hiányában kávé után néztem, de csak tejet találtam, az is döglött volt.

Remek.

Úgy döntöttem, elhagyom a házat. Azonban mielőtt elmentem volna, Írtam Narutónak egy rövid üzenetet.

Máskor ha meghívsz, minimum egy tál rízsgolyó legyen a hűtődben, és kávé. Majd beszélünk.

Sasuke

Feleslegesnek tartottam azt is beleírni, hogy a tegnap történeteket tartsa titokban, hiszen az ő hasznára sem válna, ha kiderülne a kis légyottunk.

Miután a pótkulcsot alaposan a rejtett helyére tettem, elindultam hazafelé. Bár én feleslegesnek tartottam egyáltalán bezárni is az ajtót, hiszen aki be akarna menni ígyis úgyis megtenné, mivel alig tart valamit.

Még ajtóra is túl sóher vagy kiadni pénzt, mi?

Vigyorral az arcomon készültem elhagyni a szűk folyosót, de a vigyorom hamar megdöbbenéssé vált. Itachi ült a lépcsőfok felénél, és lesett magaelé.

Miután megkérdeztem mit keres itt, csak annyit felelt, hogy hiányoztam neki. Innentől pedig elszabadultak az indulatok.

Persze fele annyi érzés sem jött ki belőlem, mint amennyit az évek alatt elnyomtam, de még azt a 'keveset' is megbántam. Úgy éreztem el kell tűnnöm előle és így is lett. Normál esetben meglepődtem volna, hogy teleportáltam, mivel erre csak az az idióta Shisui képes, de ez nem egy átlag helyzet volt. Elmondtam a bátyámnak az érzéseim. A legrosszabb benne az, hogy már sokféleképpen lejátszottam a nagy vallomást a fejembe, de egyiket sem így képzeltem el.

Nincs jól ez így. Muszáj beszélnem vele.

Hamar a házunk előtt találtam magam. Úgy gondoltam megvárom a kert közepén, és lesz ami lesz alapon, beszélünk.

Miután észrevett, szó nélkül követett. A legkedvesebbnek titulált búvóhelyünkre mentünk, amit még öt éves korom körül fedezhettünk fel, egy fogócska kíséretében. A hely nem helyezkedett el messze a házunktól, mégis a különböző fajtájú, több száz éves fák, odúként vették körbe a mi kis helyünket, amit még egy tó is keresztezett. Tudom, hogy ez a tökéletes hely ennek a kényes témának a megbeszéléséhez.
Nyugodt, csendes és ami a legfontosabbak, a miénk.

Percekig csöndben ültünk és néztük a tóban úszkáló halakat. Egyikünknek sem akart szó jönni a szájára. Végül Itachi találta meg előbb a hangokat.

- Mióta? - jött az egyszerűnek tűnő kérdés.

- Elég rég. - feleltem.

- Hogyan?