A falka védője | Öröktűz legendái 1.

25.

Már szinte megfeledkeztem a sok rossz dologról, ami miatt itt kellett maradnunk.

Teltek a napok, eseménytelenül, békésen. A rossz érzésem is elszállt, amit azon az estén éreztem, minden rendben volt egészen addig, ameddig pontosan egy hét múlva el nem indultam a szokásos órámra.

Úgy kezdődött a nap, ahogy szokott; Anyával reggeliztünk, Jesse bevitt a városba mondván, hogy úgyis arra van dolga, besétáltam a hatalmas kőépületbe, leültem a szokásos helyemre, Donna elkezdte az oktatást, Zoraida ugyanolyan gonosz volt, mint mindig, én leírtam mindent, ami elhangzott. Mégsem mehet minden szuperül.

Gyakran belegondoltam, hogy a jó dolgokat miért követi mindig valami rossz is. Mint egy bugyuta körforgás: boldogság-szomorúság, aztán újra kezdődik minden előröl, és ez kísér minket életünk végéig.

Hagytam magam, hogy belefeledkezzek abba, hogy mindent jól akarok csinálni. Túlzottan igyekeztem az „iskolában", túlságosan sok időt töltöttem a farkasokkal, és Ethan-nel. Így megfeledkeztem a felettünk tornyosuló fenyegetésről.

Amikor kiléptem a teremből, egy kemény arc fogadott. Olyan szigorúan nézett rám, hogy majd' bepisiltem ijedtemben, hogy már megint mi rosszat tettem.

Leatrice karba tett kézzel állt szög egyenesen, fogadni mertem volna, hogy még csak nem is pislogott. Nem mertem belenézni a szemébe. Biccentett, hogy kövessem, nekem pedig eszem ágában sem volt nemet mondani neki.

Egy eléggé eldugott helyre vezetett, ami távol volt mindentől. Ez az hely, ami iskolaként szolgált a boszorkányoknak nem volt olyan nagy, mint a Helytartó épület, de azért itt is akadt egy kis helyiség, amit látszólag Leatrice berendezett magának.

Az ablaknál egy magas, vékony alkatú férfi állt, a tekintete szinte felnyársalt, amikor beléptem.

- Tasha, ő itt Javier, a jobb kezem! - szólalt meg cseppet sem barátságosan Leatrice.

Biccentettem az említett felé, aki még mindig úgy nézett rám, mint egy szobor, nem moccant. Felismertem, ő is ott volt a temetésen, ő fogta Leatrice másik kezét.

Időközben megtudtam, hogy milyen rituálét végeztek a temetéskor, és miért volt szüksége ehhez a „jobb kezéhez".

Még mindig elképesztőnek találom ezt az energiát, az erőt, ami ezekben az emberekben, ami bennem is van.

Leatrice az asztal előtt álló szék felé mutatott, én pedig készségesen foglaltam helyet.

Valamiért úgy érzem ennek a nőnek a társaságában magam, mintha a főnököm lenne. Akaratom ellenére parancsol nekem. Valószínűleg a kisugárzása, és a stílusa miatt van így.

- Van ötleted, hogy miért vagy most itt? - rezzenéstelen arccal nézett rám.

Nagyot nyeltem. - Nem.

- Újabb gyilkosság történt. - hangja a fehérre mázolt falról pattant vissza. Elkerekedtek a szemeim, nem akartam hinni a fülemnek.

Azt gondoltam már vége a gyilkosságoknak, hogy végleg befejezték, vagy befejezte az illető. Ezek szerint még nem végzett, és ha nem tévedek a gyilkosságok eszközként szolgálnak, hogy megsemmisítsék a falkát.

Most mégis itt egy újabb áldozat.

- Én... sajnálom. - nyögtem ki.

Leatrice felszegezte a fejét, úgy nézett rám, mintha legalább az én hibámból történt volna minden.

- Nem tudtál róla. - a hanglejtéséből nem tudtam kikövetkeztetni, hogy kérdésnek, vagy kijelentésnek szánta-e.

- Természetesen nem. - a harag apró csírája kezdett gyökeret verni a tudatom egy eldugott részében.

- Minden jel farkastámadásra utal. - hangja jeges volt, mégis forró zuhatagként ért. - Ez már nem macska-egér játék. A Tanács majd tenni fog róla, hogy mindenki komolyan vegye a szabályokat.

Nagyot nyeltem, a harag már óriási fává nőtte ki magát.

Nem tud ez a nő semmit, nem lát az orrától tovább. A Tanács keményen fog fellépni a tettesek ellen. Ha nem állítunk elé valakit a falkából, akkor Wout fog megbűnhődni egy olyan gyilkosság miatt, amit nem is követett el.

Mindenki ártatlan, mégis büntetéssel fenyegetnek minket.

- Igenis komolyan vesszük! - erőt talált a hangom, mintha leöntöttek volna hideg vízzel, hogy ébredjek fel. - Talán mi vesszük csak komolyan! - felálltam. - Fogadni mernék, hogy a kisujját sem mozdította, hogy utána nézzen a dolognak! Nem gondolja, hogy túl egyértelműek a jelek?

- Ne merészelj ilyen hangnemben beszélni! - sziszegte.

- Egy hetet kérek. Csak egyet. Kiderítem ki áll a dolgok mögött. - bátran és elszántan néztem a szakadéknak tűnő szemébe.

Keskeny vonallá préselte az ajkait, mint aki emészti magát a döntésen. De nem hátráltam meg, ez a dolgom, nem igaz? Védeni őket, és kiállni mellettük, amikor szükség van rá. Kezdek belejönni a dologba.

- Három nap. - bólintott. - És ha nincs tettes a farkasok és vámpírok vezetője fog kiállni a tömeg elé, hogy a Tanács megtorolhassa a tetteiket, ezzel példát statuálva a többieknek. - határozottan, minden érzelem nélkül jelentette ki.

Bólintottam. Nem mutattam ki, mennyire megrettentem. Megfordultam és kisiettem a teremből, az épületből. Szinte futottam.

Amikor átértem az út másik felére és felnéztem az ablakra Leatrice ugyanúgy nézett le rám, mint a Helytartó épületből az első találkozásunk után.

Egy másodpercig álltam a pillantását, majd tovább siettem, mielőtt meggondolná magát és még kevesebb időt adna.

***

Nem emlékszem az utam nagy részére, csak a hidegre, a hóra és a mérhetetlen dühre, ami mardosott belülről. Ha a beszélgetés során fához hasonlítottam, már egész erdőre nőtte ki magát.

Becsaptam magam mögött az ajtót. Anya nem volt itthon. Mindenem levettem, fehérneműben ültem a kandalló elé. Az üveg vizet szorongattam, amit a mai napra tettem be.

Egy egyszerű mozdulattal loccsantottam rá a tűzre, ami sziszegve hunyt ki. Pakoltam rá egy-két darab fát és becsuktam a szemem. Reszkettem a dühtől, éreztem, hogy a tenyerem izzad, ahogy fűtött belülről valami...

Éreztem, hogy kitörni készül belőlem, mint a legelső alkalommal. Olyan, mintha már nem tudnám visszatartani, ha egyszer utat adok neki, akkor már mindig kikívánkozik.

Hagytam, hogy átjárja az ereimet, hagytam, hogy lefolyjon az első izzadságcsepp a gerincemen. Hagytam, hogy kibontakozzon bennem. Tüzet láttam. Dühösen mardosó lángokat, pusztító erőt.

Mindenkit elpusztít, aki az útjába áll. Mindenkit, aki fenyegeti. Mindent, ameddig már nem marad semmi.

A fa ropogása rántott ki a révületemből. A lángok hívogattak, elvesztem bennük. Csak néztem, ahogy felcsapnak, majd olyan természetesen, ahogy csak tudnak táncolnak a nedves fán.

Én pedig kimerülten terültem el a kandalló előtt. Kifacsartnak éreztem magam. A padló hideget árasztott, a kandalló forróságot. Furcsa kettősség ez.

A mennyezet bámulása közben eltelhettek órák, percek, másodpercek, vagy talán évek is, amikor megéreztem azt a szagot. Tömény égett szagot. Parázs, hamu, füst keveredett az orromba. Fintorogtam. Felültem, de semmit nem láttam, csak az üres nappalit.

Végignéztem a helyiségen, a ruháim össze-vissza hevertek a padlón, a hajam a hátamra tapadt, szánalmasan nézhettem ki.

Összeszedtem a ruháim, azokkal együtt magam is. Nem lehet több ilyen kiborulásom.

Viszont még akkor sem tudtam kiverni a fejemből az érzést, amikor zuhanyoztam. Az érzést, hogy valaki járt itt, aki nem ide való.