Soldiers

6. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam a hatodik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

Hatalmas ölelés mindenkinek!❤️

- Az enyémet már ismered. -tette hozzá, nehogy belevezessem saját zsákutcájába.

- Rólad még az is tud, aki nem akar... -néztem rá unottan, mire mellém húzott egy széket, és Ő is helyet foglalt.

- Brooklyn, fogalmam sincsen min mehettél át eddig amiért ennyire zárkózott és távolságtartó vagy, de én szeretnék segíteni. Persze ha hagyod. -beszélt a Kapitány szívből szóló szavakkal, amik egy pillanatra valóban meghatottak, viszont megint felkapcsolt a vészjelző a fejemben.

- Stark küldött, hogy faggass ki? Mintha Ő nem tudna mindent... -meredtem a tájba az első hárítás után.

- Ennek semmi köze Tonyhoz. ÉN szeretném tudni, hogy mi az ami miatt nem akarsz egy cseppet sem szocializálódni. Közeledhet hozzád akár egy császár, akkor is el fogod tolni magadtól. - nyomatékosított kézmozdulatokkal - Emlékezz vissza az első találkozásunkra. Rögtön támadtál. Wanda sokáig érezte kellemetlenül magát amiatt, ahogy válaszoltál egy egyébként normális kérdésre.

- Rogers... -nyitottam számat szólásra. - Én... én nem azért vagyok itt, hogy a múltamról beszéljek. Dolgozni jöttem. Téma lezárva. -pattantam fel székemről, de a Kapitány a kezemnél fogva húzott vissza az ülő alkalmatosságra, hogy tovább faggathasson.

- Köztünk marad minden szó, ígérem. -meredt szemeimbe. - Csak engedd meg, hogy segítsek.

- Mégis miért akarsz nekem segíteni? A bajba jutottakon segíts, ahogy eddig is tetted. Én nem szorulok rá. A kezemet pedig engedd el. -vezettem végig tekintetem izmos karján, ami jelenleg a székem karfáján pihent, miközben lassan szétnyitotta ujjait, hogy szabad utat engedjen kezemnek.

- Elmész? -kérdezte a távolba meredve elnyűtt arckifejezéssel. Válaszként csak rápillantottam, majd bementem az erkélyről és pár perc múlva meleg pokrócokkal tértem vissza.

- Terítsd magadra. -nyújtottam oda neki a zöld színű takarót, amit meglepetten vett kezébe.

- Ez kedves, köszönöm.

- Az a bátyámé volt. Minden hétvégén kiültünk a házunk tetejére csillagokat nézni. Imádtuk az eget kémlelni, miközben a hét történéseit elemeztük. -meséltem, miközben egy apró mosoly ül számra.

- Egy másik városban él? -próbált nem túl tolakodó lenni, de kíváncsisága erősen fűtötte.

- Noah... Noah meghalt. -hebegtem miközben gyorsan visszapislogtam a kitörni készülő könnyeket.

- Oh, nagyon sajnálom. -kezdett a takaró egyik sarkával babrálni, amit mikor észrevettem hatalmas könnycsepp gördült le az orrom mellett, amit igyekeztem gyorsan letörölni, de persze sikertelenül. A sós, meleg folyadék patak formájában kezdett lezúdulni az arcomon, amit esélyem sem volt megállítani. Túl sok érzelmet zártam el magamban.

- Ő is mindig ezt csinálta amikor zavarban volt. -nevettem fel kínomban.

- Visszaadjam? -mutatott a pokrócra. Megráztam a fejemet miközben zsebkendő után kutattam körülöttünk. Pár percnyi csend telepedett közénk, ami igazán jóleső volt. Sikerült kicsit jobb állapotba rendeznem magam.

- Minden nap beszélek hozzá. -szólaltam meg a semmiből, magam sem tudom miért. Rogers nem válaszolt, csak megragadta a székemet és odahúzott maga mellé, majd karját a vállamra tette és szorosan magához húzott.

- Teljesen oké ha nem vagy jól, de ne fojtsd el magadban, sosem vezet jóhoz.

- Tudod ha nincsen senkid akivel beszélhetnél, elég nehéz nem megőrülni. Egyedül voltam hosszú évekig, ami a rossz oldal felé vezetett, én pedig önként és dalolva sétáltam bele a mértani kellős közepébe, és még élveztem is. -húztam feljebb hátamon a pokrócot, ami pótcselekvésnek volt betudható.

- Akkor mássz ki belőle. Nem kell egyedül megtenned, itt vagyunk neked: Sam, Wanda, Nat, Tony, én. -sorolta fel a toronyban tartózkodókat, viszont mikor Stark nevéhez ért azonnal visszakapcsolt az agyam védekező mechanizmusba.

- Én... én most bemegyek. -álltam fel a székből villám sebességgel, az egyetlen Noah után megmaradt kézzel fogható emléket is a Kapitánynál hagyva. Hogy lehetsz ennyire idióta? Egy nyitott könyv voltál számára!

A szobába berontva szinte azonnal a földre rogytam és zokogni kezdtem. Ebben a pillanatban minden felszakadt amit eddig magamba temettem. Görcsben volt az egész testem, egyre gyorsabban kapkodtam a levegő után, egyre jobban fájt minden könnycsepp amit elhullajtottam. Arcomat a kezembe temetve igyekeztem minél halkabban itatni az egereket.
Talán túl sok időt tölthettem a szobámban, ugyanis "reggel" erőteljes kopogásokra ébredtem. Még mindig a földön feküdtem a pokrócommal betakarózva. Gyorsan feltápászkodva, a plédemet magam köré csavarva nyitottam ajtót.

- Jó regge... -kezdett bele köszönésébe Stark.

- Ennyire szarul nézek ki? -kérdeztem unottan. Az arcára volt írva válasz, így csak az orrára csuktam az ajtót, legalábbis így terveztem.

- Én akkor most ide befáradok. -támasztotta meg a csukódó tárgyat, majd belépett a szobába.

- Mit akarsz? -sóhajtottam fel fájdalmasan, ezzel is nyomatékosítva mennyire nem akarom, hogy itt legyen.

- Mennyit aludtál? -tette karba kezeit teste előtt.

- Nem tudom. Pár órát. -vontam vállat, majd elindultam a táskám irányába, hogy ruhát szedjek elő.

- Brooklyn, ez így nem fog működni. Aludnod kell, hogy koncentrálni tudj. -kezdett bele beszédébe.

- Te vagy az utolsó ember a Földön akire számíthatok! Szerinted mennyire fognak érdekelni a szavaid amiket jelenleg elszórni igyekszel? Mostmár ne sajnálj és segíteni se akarj! Lett volna rá lehetőséged, de a nagy Anthony Stark a könnyebb utat választotta, szokásához híven! Tizennégy teljes éve irtották ki a családomat és még mindig rémálmaim vannak. Folyamatosan. Kimerült vagyok és álmos, de képtelen vagyok lehunyni a szemem. Ha sikerül is, pár óra múlva izzadtságban ázva, hangosan zilálva ülök fel az ágyon, mert újra és újra lejátszódik az a nap az álmaimban. Tony, egyedül maradtam. Nincsen senkim, mások bántalmazásában lelem a boldogságom három éve. Szerinted ez normális? Az alvilágnak dolgozom. Egy ördögi körbe keveredtem, amiből ha akarok kiléphetek könnyedén, de nincsen másom. A testvéreim halottak, a szüleim halottak, a barátaim elfordultak, te is elfordultál amikor szükségem lett volna rád! Mégis mit vártál? Hogy majd minden rendeződik és ugyanaz a mosolygós, mindig vidám, segítőkész lány leszek? Ő már a múlté, ahogyan minden más is. De most menj el kérlek, mert nem akarlak bántani... -mutattam az ajtó felé lesütött szemekkel. Egyáltalán nem akartam ennyi mindent elmondani neki, de csak úgy jöttek a szavak és nem tudtam megállítani. Kezdetben kiabáltam, de ahogy az egyre fájdalmasabb emlékekhez értem, úgy halkultam el, szinte suttogásig.