Step-Daddy | JiKook✔️

Negyvenkettő

Miután Taeminnel szakítottunk, ő pedig magamra hagyott, fogalmam sincs mennyi ideig kuporogtam még a földön, s igyekeztem a lelket is kisírni magamból, de egy idő után megelégeltem, hogy egyre több járókelő néz hülyének, ezért valahogy összekapartam magam annyira, hogy leüljek egy út menti padra, s remegő kezekkel előkotorjam zsebemből a telefonom. Kikerestem Jungkook számát, s reszkető ujjakkal nyomtam rá a hívás gombra.

- Jimin? - szólt bele kisvártatva, én pedig egy reszketeg sóhajt hallatva igyekeztem erőt gyűjteni mélységes hangjából, melynek hallatán minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom. Érdekes, ez a szokásom az idő elteltével sem akart elapadni. Épp megszólalni készültem, mikor Jungkook hangja törte meg a rövid ideig beállt csendet. - Jimin, figyelj, sajnálom, de nem tudom megtenni - hadarta el a fekete hajú, én pedig összeráncolt szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy mégis mi a fenéről beszél.

- M-Micsodát? - kérdeztem rá szortyogó hangon, ugyanis a rengeteg sírástól borzasztóan bedugult az orrom, s fogadni mernék, hogy az arcom is fel van puffadva.

- Nem tudok szakítani Jisooval - jött a válasz, én pedig abban a pillanatban éreztem, hogy ismét elönt a remegés, pedig alig egy perce sikerült lenyugtatnom magam.

- Ho-Hogy érted ezt? - kérdeztem dadogva, s apránként éreztem, hogy a fülem sípolni kezd, olyan szinten pattanásig feszültem már az idegességtől.

- Tudom, miben egyeztünk meg, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tehetem ezt, Jimin. Én...én tényleg nem akarom, hogy... A kurva életbe is, ez sehogysem lesz jó! - kezdett szitkozódni, nekem meg az elmúlt fél órában már fogalmam sincs hányadjára jelentek meg újra könnyek a szememben. Most komolyan átvert engem? A férfi, akit szeretek, és aki szintén szerelmet vallott nekem komolyan porrá akarja zúzni a lelkem megmaradt darabkáit? Mégis mi a jó isten folyik körülöttem? - Jimin, igazad volt, nem szabadott volna belekezdenünk - kúszott vissza Jungkook hangja a tudatomba, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy itt és most megsemmisülök. Mellkasom borzasztó nehézzé vált, a levegő csípte a torkomat, arcomról lepergő könnyeim pedig már-már fojtogattak. - Jimin? Ott vagy még? - kezdett el szólongatni, én pedig kezemet szám elé helyezve igyekeztem megakadályozni, hogy hangosan felsírjak, de sikerült ebben is csődöt mondanom. Egyszerűen kiszakadt belőlem a sírás, vállaim rázkódni kezdtek, testem olyan szinten elgyengült, hogy attól féltem, bármelyik percben lezuhanok a padról. - Pici, kérlek, ne sírj. Ne nehezítsd meg még jobban - hallottam továbbra is a fekete hajú hangját, mely itt-ott el-elcsuklott, de ezzel egy percig sem tudtam foglalkozni. Csak és kizárólag az járt a fejemben, hogy életem legnagyobb baklövése volt, mikor hittem a szavainak, mikor szívem csordultig telt boldogsággal hazugsággal átitatott csábító szavaitól.

- Mi-érth? - nyekegtem nagy nehezen, ugyanis e percben még a szavak megformálása is teljesíthetetlen kihívásnak tűnt. - Miért pont éhn? Mi-Miérth veh-velem kellett... - be sem tudtam fejezni a mondatot, újabb keserves zokogás tört ki belőlem. - Azt hittem... sze-hretsz - mondtam ki nagy nehezen, de már a puszta gondolatától is az emléknek, mikor kimondta, újabb ezernyi tűszúrást éreztem mellkasomban.

- Én is azt hittem - suttogta szinte alig hallhatóan, hangja közben meg is remegett, az én szívem pedig e percben hasadt több millió apró darabra, melyeket azonnal el is fújt a fájdalom szele. - Nem fogok szakítani Jisooval. És te se tedd Taeminnel - szólalt meg ismét megkeményítve a hangját, bennem pedig ott és akkor elpattant valami, s úgy éreztem, a lelkem egyszeriben kongó ürességgé vált.

- Ezzel már rohadtul elkéstél - szedtem össze magam annyira, hogy remegés nélkül ki tudjam nyögni a számára szánt utolsó szavaimat, s azzal a lendülettel kinyomtam a hívást, ugyanis nem volt több energiám a vele folytatott társalgáshoz. Olyan szinten összetört engem, hogy úgy éreztem, az volna a legjobb, ha odavetném magam egy kamion elé, s azzal megszűnnék erről a kibaszott világról.