Tedd meg!

4.rész

Elmentem onnan, egyértelmű! Csak engem szidnának!

Miután lefürödtem, ami nem telt sok időbe, a dolgozószobámba mentem. El kell gondolkoznom néhány dolgon az biztos. Először is, minek hoztam ide? Mire kell ő nekem? Hülyeség volt? Biztos az volt. Vagy nem? Hülye vagy Jungkook. De jól döntöttem! Vagy..

Hagyjuk!

Keresni fogják, biztos vagyok benne. Azt se tudom milyen élete volt vagy van. Uramég! De persze ezt is megoldom, mint mindig mindent. Gondolkozásomból a telefonom csörgése zökkentett ki. Az egyik alkalmazottam, de jó! Ez is az idegeimre fog menni. Így is ideges vagyok a vendégem miatt, remélem valami rossz hírt akar velem közölni. Ha igen biztos szétütök valamit.

-Főnök! Nagy baj van!-már jól kezdődik.

-Mi történt?-nem vagyok nyugodt, eddig se voltam!

-Ellopták az egyik szállítmányt!

-Melyiket?!-nem mindegy.

-A fegyvereset!-már csak ez hiányzott! A legfontosabb!

Bontottam rögtön a hívást és már indultam is. Elraktam a fegyverem és indultam is le. Rohantam a lépcsőn, zakómat gyorsan felkaptam magamra és köszönés nélkül távoztam.

Láttam ahogy furcsán néznek, de inkább nem szóltak, főleg bejárónőm nem. Tudja hogy mi van ilyenkor, főleg hogy látja rajtam a helyzet súlyosságát. Rohantam a kocsihoz, minél előbb oda kell érnem. A kocsiban visszahívtam emberem, hátha változott valami.

-Megtámadtak minket!-ennyi elég is volt. Rátapostam a gázra. Száguldottam, de nem érdekelt. Áthajtottam minden piroson, közben a kormányt ütöttem a forgalom miatt.

Mikor megérkeztem lövöldözések hangját lehetett hallani, kiugrottam a kocsiból is oda is futottam. Sokan voltak, nagyon sokan. Persze nem többen mint mi, de így is meggyűlt velük a bajunk. Lövöldöztem ahogy tudtam, néhány emberem a földön feküdt, tudtunkra adva hogy ők bizony nem mennek már haza.

Egy hangos durranás. Kurva erős fájdalom a vállamban. És üvöltözések. Eltaláltak.

Ez adott egy akkora löketet hogy odafussak és késsel öljem meg azt aki meglőtt. A nyakánál olyan szép vágást ejtettem hogy az már múzeumba való. A többi elfutott, szégyen. Ha már megtámadnak nem kellene szánalmasnak lenniük.

A fájdalommal a vállamban odamentem ahhoz akivel telefonon beszéltem.

-Hogy történt?-ideges voltam. Hát persze hogy az! Milyen embereim vannak nekem?

-A semmiből tűntek fel! Biztos egy ideje vártak már erre. Szerencsére nem vittek el annyi mindent. Viszont jó pár emberünket megölték.-tisztelettel beszélt hozzám, viszont félt. Félt a reakciómtól.

-És ez kinek köszönhető?-kérdeztem vérben forgó szemekkel.

-Aki vigyázott a konténerekre! Ő ott!-mutatott a háta mögé.

Elindultam felé, végignézte minden mozdulatom. Megálltam előtte, csak egyszer-kétszer láthattam mert kicsit sem rémlik ki ez.

-Sajnálom Uram! Esküszöm csak egy pillanatra nem néztem oda! Kérem! Családom van!-esedezett nekem.

-Add át nekik üdvözletemet!-vigyorogtam képébe.

Elővettem fegyverem és egy golyót küldtem fejébe.

Vére rám fröccsent. Undorító.

-Takarítsátok el a hullákat! Mostantól te vigyázol a szállítmányokra!-mutattam arra akivel nemrég beszéltem.

Beültem a kocsiba, a fájdalom őrjítő volt. Üvölteni tudtam volna. De nem lehetett. Nem tehettem meg.

Hazafele hajtottam de a vérveszteség miatt alig láttam már. Siettem, mivel nem volt kedvem elvérezni.

Otthon beestem az ajtón nagyjából, alig tudtam megtartani magam. A bejárónőm rögtön orvost hívott, szerencsére Jimin nem látott meg, így nem láthat.

Nem láthatja ahogy szenvedek és haldoklom.