Napkelet és nyugat között [befejezetlen]

A félelem felfalja a lelket

A fejem rettentően hasogatott, mintha kalapáccsal vágtak volna rá. A fülem zúgott, a végtagjaim remegtek, valaki a nevemet kiáltotta. Megtelt porral a szám, a hajam koszos és kócos tincsekben hullott az arcomra. A hamu, a pernye és a puskapor csípős keveréke az orromat facsarta. Csupán a szirénák fülsiketítő hangjára és arra emlékeztem, hogy édesanyám elengedte a kezem, azonban arra, hogy a köztes időben mi történt, már nem.

- Ha innen is összeszedtétek a többieket, ez a lány is mehet a veszteségi listára! Hátha lesz valaki, aki azonosítani tudja majd, amennyi maradt belőle - hallottam valakitől oroszul, a szemem azonban nem bírtam kinyitni, hogy jelezzem: én életben vagyok. Vízért akartam könyörögni, de egy elhalt nyöszörgésnél több nem jött ki a számon. Talán csak én hallottam azt is. Újra, és újra elvesztettem az eszméletemet. Percek, vagy akár órák teltek el, nem tudtam behatárolni pontosan, mikor is arra eszméltem, hogy odébb hajítanak, akár egy rongybabát.

- Még... élek... - zokogtam fel önkívületben, és a szemem kipattant, a parázstól és hamutól bevörösödött tekintettel meredtem fel arra, aki a fejemnél állt, és úgy cipelt. A férfi ijedtében elengedte a karom és oldalra szaladt, amerre a fejem lebukott. Valamiféle törmelékbe verhettem a fejem, mert ezután kiesett minden. Egy név, egy kiáltás és a késő téli, sötétbe forduló levegő elaltatott, akár egy újszülöttet. Hittem benne, hogy itt a vég, és talán könnyebb lesz így.

Fogalmam nem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el az újabb ájulásom óta. Nyirkos, dohos pincében tértem magamhoz, egy alkalmi ágyon, szalmából, rongyokból és valószínűleg tetvekből állt össze a környezet. Nyomasztó sóhajokkal és penész szagával telt meg a levegő. A fejemhez kaptam, felszisszentem, és felültem. Lassan hozzászokott a szemem a félhomályhoz. A rohadás szagát csupán a víz ütemes csepegése törte meg. Hová kerültem? - merült fel bennem rögtön, ám ahogy ülő helyzetbe kerültem, elemi erővel tört rám a hányinger. Magam sem tudtam, honnan merítettem az erőt, a bátorságot, de feltápászkodtam, és a fal mentén óvatosan tapogatózva totyogtam. Egy női hangot hallottam. Felkaptam a fejem, felszisszentem a fájdalomtól. Tenyerem alatt mintha a nyirkos fal még jobban megizzadt volna.

- Te vagy annak a tisztnek a kurvája, mi? - kérdezte a hang, mire egy másik hisztérikusan felnevetett.

- Tessék? - kérdeztem elfúló hangon, még mindig a fejemet fogva szabad kezemmel.

- Te vagy annak a tisztnek a kurvája? A ruszki kutyának ruszki szuka jár - ismételte a kérdést, és a megjegyzést nyomatékosítva.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - válaszoltam a fejemet enyhén megrázva. A nőt nem láttam, csak képzelni tudtam, hogy a markáns hangjához valószínűleg erősebb testalkat társult. - Azt sem tudom, hogy hogy kerültem ide!

Ösztönösen léptem egyet hátra, mikor egy tizenéves forma kislány ugrott elém, vézna mutatóujját felém lóbálva.

- Még van képed az Ő nyelvükön megszólalni? - Erősen hangsúlyozta az ő szót. Akkor jutott el a tudatomig, hogy az anyanyelvemen szóltam. A számra szorítottam mocskos kezem, még mindig a falat támasztottam, ezúttal azonban már a vállammal.

A kislány egy szakadt szövetkabátot és koszos kartonruhát viselt. Valamikor szépen, két copfba fogott barna haja ziláltan lógott a vállára, szeme beesetten villogott felém.

- Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Hogy kerültem ide? Mi történt? - kérdeztem ezúttal magyarul és kitört belőlem a zokogás. Halványan láttam magam előtt két embert, akik cipeltek, hallottam a fülemben anyám sikolyát, hogy nem tudtunk időben az óvóhelyre bújni.