Napkelet és nyugat között [befejezetlen]

Moszkva közbeszól

Kényelmes tempóban sétáltam vissza az épületbe, hogy ne keltsek feltűnést, belül azonban őrjöngtem. Hirtelen rengeteg erőt éreztem magamban, akár hegyeket képes lettem volna megmozgatni.

– Hova, hova, elvtársnő? – kérdezte az őr, mikor hátulról bementem a szállóba.

– Ivan Kuznyicov küldött be – válaszoltam gondolkodás nélkül, úgy hazudtam ezt a mondatot, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Pedig de gyűlöltem hazudni.

– Menjen – állt odébb, megrémült a név hallatán. Megköszöntem, és bementem. Tudtam, hogy hol találhatom Julist.

Utam egyenesen a gyengélkedő felé vezetett, ahol én is raboskodtam jó ideig. Ha Kátya néni ott kezelte, akkor Juli sem lehetett messze. Rá sem néztem az őrre, dacosan magam elé bámulva nyitottam be a kórházi szárnyba. Titkon persze reménykedtem, hogy Ivannak nem támadt kedve utánam jönni, mert nagyon csúnyán megjárhattam volna, ha igen.

– Jó napot! – köszöntem, az oroszom tőlem is határozatlannak tűnt. Nem, nem ijedhetek meg, ezúttal nem – korholtam magam félhangosan.

– Ki maga? – jött ki a paraván mögül egy magas, erős testalkatú nő. Ötven körüli lehetett, vagy valamivel idősebb, nem tudtam volna pontosan meghatározni.

– Julist keresem. Kardost – tettem hozzá, álltam a tekintetét. A nő szeme ellágyult, bár nem volt különösebben szép a fakó ősz hajával és erősen ráncos arcával, de ez a tekintet és a félmosoly adott valami bizalmas bájt a lényének.

– Jöjjön, kedves, itt van. Csúnyán helyben hagyta a Kuznyicov fiú, pedig én annyiszor könyörögtem, hogy hagyja magukat békén – magyarázta. Bólintottam, elindultam mellette. A paraván mögött, egy deszkákból összerakott vizsgálóágyon üldögélt a barátnőm, szemét könny áztatta, orcája bal felén éktelen kék folt meredezett felém. Karját Kátya néni bekötötte, Juli összes ujja vörösen csillogott.

– Mit csinált veled? – szaladtam oda, aztán megöleltem a barátnőmet. Nem ellenkezett, de nem ölelt vissza. Megértettem, a helyében én sem öleltem volna meg magam.

– Hagyj – kérte csendesen, hátrébb léptem egy lépést. Szelíden felemeltem az állát, hogy lássam a tekintetét.

– Juli, nagyon szépen kérlek, mondd el, hogy mit csinált veled! Elmegyünk innen, ígérem! – kérleltem, a legkevésbé sem zavart, hogy Kátya néni mellettem állt, én pedig oroszul beszéltem Julishoz. Keveredett a két nyelv a fejemben megint, nem tudtam ellenőrzés alatt tartani az érzéseimet, eleredtek a könnyeim.

– Megvert, aztán mindkét kezem odanyomta a tűzforró vashoz. Aztán már csak úgy, ahogy ő mondta, mókából letépte két körmömet – nyöszörgött a lány. Nekem elemi erővel fordult fel a gyomrom ismét. Szerettem volna ordítani, ugyanazt tenni Ivannal, amit ő tett Julissal és velem már hónapok óta.

– Rohadék – sziszegtem. – Julis, van egy ötletem.

– Ne itt – csendesített le. – Svetlana...

– Igen?

– Nagyon kérlek, ne haragudj rám, hogy úgy elküldtelek. Nagyon félek Ivantól, magamat védtem, nem akartam, hogy úgy járjak, mint te.

– Nem haragszom – sóhajtottam fel. – Nagyon fáj téged így látni, és rosszul esett, de nem haragszom. Felejtsük el, a múlt az csak a múlt.

Julis bólintott, óvatosan magához vont, megölelt végül. Éreztem, hogy feszült köztünk a levegő, de nem akartam tovább feszíteni a húrt. Kátya néni csendesen pakolászott, nem igazán figyelt arra, hogy mi mit beszélgetünk, de nem tudtam, hogy bízhatunk-e benne. Tulajdonképpen senkiben sem bízhattunk igazán magunkon kívül.