Napkelet és nyugat között [befejezetlen]

Aranykalitka

Két héttel később kikerültem a gyengélkedőről, egészen felerősödve, csak a napfény hiányától beszürkülten. Nem tudtam, hová kerülök, haza már végképp nem mehettem, azon gondolkodtam, hogy talán az lenne a legjobb, ha az utakat járnám gondolkodás nélkül, hátha valaki befogad, ha már az országból el nem mehettem. A kezelés alatt töltött időmben Ivan úgy tapadt rám, mint valami kullancs, minden áldott nap benézett hozzám, és minden áldott nap elmondta, hogy mennyire várja az ő gyévocskáját, hogy kikerülhessen onnan. Legszívesebben arconköptem volna, de nem hagyott nyugodni a tekintete, és az a lázálom, amit akkor láttam, amikor még súlyos volt a sérülésem. Valami nem volt kerek ebben a történetben, és egyre több kérdés merült fel bennem, hogy mi lehet az? A nővér tartózkodó maradt ugyan, de a tőle telhetőt megtette, hogy lassítsa a gyógyulásom, már csak azért is, mert addig is védelmébe vont a tiszttel és a többi katonával szemben. Rengeteg időm volt elmélkedni, gondolkodni, és végső soron írni. Leveleket írtam, anyának, apának. A gondolataimat vetettem papírra. Ezeket a leveleket ugyan elvitték tőlem, de nem tudtam, hová címezhetném, vagy hogy egyáltalán megkapja-e bárki, vagy csak a katonák használják gyújtósnak, miután a cenzorok a kötőszavakon kívül mindent kihúztak a rengeteg szövegből.

Kifejezetten meleg nyarat hozott a május, később a június, de elzárva annyira nem hatott meg ez sem. A második hét végén egyik reggel Julis mosolyogva érkezett a szobába hozzám.

– Jó hírem van számodra, Svetlana – mosolygott, és megsimította a hajam. – Kiengedünk innen. A hadnagy úgy ítélte, hogy elég neked ennyi pihenés, és már vár téged a tiszti szárnyban.

– Jaj ne – nyögtem kétségbeesetten. – Nem biztos, hogy olyan jó ötlet engem kiengedni innen!

– Tudom, de hidd el, még az is jobb, ha a közelében vagy, minthogy egészen elfogysz és elveszted a színed. Jobban megbetegít, mint az a csúnya varrat – mondta, és kicserélte a kötésem, már csak egy vattacsomót és ragtapaszt tett a homlokomra. Megkért, hogy szedjem össze magam, hozott nekem tiszta ruhát, elmondása szerint a sajátját, és egy fésűt, tükörrel, hogy a hajam is meg tudjam igazítani.

– Mikor fogom én ezt neked visszaadni? – kérdeztem kétségbeesetten, ahogy szemléltem magam az aprócska tükörben. Sötétpiros, térdig érő, pici virágokkal díszített, galléros ruhát kaptam tőle, teljesen új selyemharisnyát és egy fekete félcipőt.

– Nem szükséges - rántott vállat. – Te nagyobb hasznát veszed, rajtam amúgy is egész nap csak a nővérruha van. Viseld egészséggel, nagyon csinos vagy.

– Köszönöm, Juliska. Hálás vagyok neked, amiért tartottad bennem a lelket az itt töltött idő alatt. Van valami híred, tudod...? – kérdeztem, és könnybe lábadt a szemem.

– Semmi sajnos – rázta meg a fejét lemondóan, fonatba fűzött haja esetlenül mozgott a válla alatt. – Annyira nem tudtam közel kerülni egyikhez sem, hogy iratokat lopjak, de talán megpróbálhatnád a Vörös Kereszten keresztül a keresést!

– Ez igazán jó ötlet, csak úgy nehéz lesz, ha hivatalosan én is a veszteségi listán vagyok, és nem mehetek ki innen – sóhajtottam, és beletörődtem a sorsomba, hogy fogoly vagyok.

– Nem tudom, Svetlana. Amint valamit tudok, segítek, úgyis itt leszel, és nem tartom kizártnak, hogy vagy a konyhára, vagy ide fog téged beosztani.

– Én csak haza akarok menni – makacskodtam, és hagytam, hogy a lány futólag átöleljen.

– Tudom. Megteszünk, amit lehet, most menj! Ne várasd meg, tudod, hogy rosszabb, ha nem engedelmeskedsz rögtön.

– Elkísérsz? – kérdeztem kétségbeesetten, elképzelésem sem volt, merre kellett volna mennem.

– Nem tudlak, mert ki kell itt takarítanom, meg a többi beteget ellátni, de tessék – azzal a ruha zsebébe csúsztatott egy megsárgult papírt. – Ez itt a szálló térképe, megjelöltem rajta a tisztek helyét, meg fogod találni.