Napkelet és nyugat között [befejezetlen]

"Együtt erő vagyunk"

Ivan lefeküdt mellém, viseltes zubbonyát az ágy mögötti szék támlájára dobta lezserül, ahogy a többi ruhadarabját is az inge kivételével.
– Veled fogok aludni – jelentette ki. – Nem akarod kicsit lejjebb venni a ruháid, életem?

– Nem vagyok az életed – motyogtam morcosan. – Ez pedig így tökéletesen megfelel nekem, köszönöm.
– Meleged lesz.
– Nem lesz! – ellenkeztem. Az ellen úgysem tehettem semmit, hogy ne velem aludjon, mert nekem sem igazán lett volna helyem máshol, szóval annak hagytam magam, de levetkőzni nem voltam hajlandó előtte, készakarva pláne nem. Tisztában voltam vele, hogy Ivan túl részeg lehetett ahhoz, hogy bármit is csináljon velem, de ezt rosszul tippeltem meg. Vállat rántott, hátrasimította a haját. Látszólag meg sem kottyant neki, hogy a fal kapott tőle egyet, nem úgy nézett ki, mint akinek fájt a keze.

Felültem, mert eszembe jutott, hogy talán nem ártott volna egy kancsó vizet bekészíteni reggelre, tanultam a fiatalkoromból, amikor a falubálok után gyötört a macskajaj. Édesanyám rengeteget veszekedett velem miatta, de sokkal jobban szerettem mulatozni és iszogatni, mint a fiúkkal enyelegni. Meghagytam a többi lánynak a lehetőséget, mert feltett szándékom volt, hogy sosem megyek férjhez, Magyarországon legalábbis nem.
– Ne félj, nem megyek sehova. Hozok vizet, reggel jót fog tenni – másztam ki a takaró alól, és ahogy leléptem az ágyról, Ivan elkapta a combom, magához szorította.
– Mégis tudsz te kedves lenni, gyévocska – simogatott, undorodtam az érintésétől, kiszabadítottam magam tőle. Az orosz végigdőlt az ágyon, de minden mozdulatomat szemmel tartotta, ameddig megkerestem a polcon a porcelán vizeskancsót és két bádogbögrét. Magamra is gondoltam ezúttal. A fürdőből engedtem ki a vizet, kutyafuttában belenéztem a tükörbe. Valami mást láttam, mint eddig. Valami megváltozott a tekintetemben, és ez nem az alkoholnak volt köszönhető, hanem annak a közönyösségnek, amit Ivan ért el bennem.

Az elhatározásom, amit a hallgatózás során kitaláltam az az volt, hogy valami módon Dimitrij bizalmába akartam férkőzni mindaddig, ameddig nem ment vissza Romániába. El kellett érnem, hogy segítsen nekem, és legalább azt mondja meg, hol vannak a szüleim, ha elmondása szerint éltek mindketten.

Magam is ittam egy kicsit a vízből, vigyázva tettem le a kancsót az ágyhoz közeli kis asztalra a bögrék mellé. Ivan készségesen feltápászkodott a fekvő helyzetből, hogy befeküdhessek mellé.
– Csak a biztonság kedvéért kulcsra zártam az ajtót – simogatta meg a hajam, nem volt erőm elhajolni tőle. Olyan szorosan húzódtam a falnak, amennyire csak tudtam, szembefordultam vele, éreztem a hideget a hátamon, a tégla még mindig ontotta magából a hűvöset a meleg nyári éjszaka ellenére.
– Így nem hiszem, hogy el fogunk férni – fészkelődtem. Kezem a fejem alá tettem, picire húztam össze magam, meredten bámultam a félhomályban Ivan kékesen csillogó szemét. Nem szólt egy szót sem kivételesen, a durva takaró alatt átkarolta a derekam, beleborzongtam. Nem azért, mert jólesett, épp ellenkezőleg. Még fekve is szédültem, de nem amiatt, mert részeg voltam, hanem mert zavart Ivan közelsége.

– Aludj már – morgott Ivan pár perccel később, mikor már sokadszor fészkelődtem. Le akartam rázni a kezét magamról, de ő csak azért is közelebb vont magához. Titkon azért áldottam az alkoholt, hogy nem akart komolyabb dolgokba fogni. Biztosan megtette volna, de nem akart még jobban elriasztani magától.
– Szép álmokat – motyogtam kisvártatva, és elnyomott az álomtalan álom.

Iszonyatos fejfájásra ébredtem, a végtagjaim fájtak, hiszen ugyanabban a pozícióban maradtam, amiben elaludtam. Tudattalanul és szorongva aludtam el, így is ébredtem. Ivan már nem volt mellettem, amit a legkevésbé sem bántam, mert ki tudtam nyújtóztatni a megfáradt végtagjaim.
– Na hogy vagy? – szólított meg a semmiből, de ezúttal nem ijedtem meg, már megszoktam, hogy váratlanul bármikor felbukkant. Úgy osont, akár egy kismacska az ablakpárkányon. Az ágy végében állt a fejemnél, tökéletesen rendezett egyenruhában, mintha egy kortyot sem ivott volna egész este.
– Fáj a fejem – nyöszörögtem, ő elvigyorodott.
– Minek iszik, aki nem bírja – rántott vállat, de nem tudta eltitkolni, hogy azért ő sem volt túl jól, a szeme alatt sötét karika húzódott, és még meg sem fésülködött. – Na szedd össze magad, egész nap lustálkodni akarsz?
– Mit kell ma csinálnom? – kérdeztem, megdörzsöltem az orrnyergem, és felültem az ágyban. Rögtön hányingerem lett, a kancsóért nyúltam, még volt az alján egy kevéske víz, kiöntöttem és jóleső sóhajjal fogyasztottam el.
– Mivel ma láb alatt lennél, de felügyeletet is biztosítanom kell, segítesz Julisnak fertőtleníteni a kötszereket. Csináltál már ilyet?