Napkelet és nyugat között [befejezetlen]

Borban az igazság

Határozottan furcsán éreztem magam a hirtelen jött ötlettől, de ugyanakkor pislákolt bennem némi reménysugár, hogyha a tiszt inni fog akkor nem bánt majd. Végre megtöröltem rendesen a vérző sebeim, és összeszedtem kusza gondolataim.

– Igyekezz már – dörrent rám Ivan, már az ajtóban várakozott. Szentül hittem, hogy később kerül sor erre a találkozóra, de nyilvánvalóvá vált, hogy ezt most rögtön és azonnal meg kellett tennem, és semmi esetre sem menekülhettem a helyzetből. A kezemmel végigsimítottam a hajamon, reszketve léptem mellé.

– Hová megyünk? – kérdeztem egy gyermek hangsúlyával.

– Hát, az öcsémet ismerve kocsmába. Biztosan maradt még itt olyan, ami nincs porig rombolva, még jómagam sem néztem körbe – rántott vállat, majd elindultunk.

Nem szóltam hozzá, ameddig mellette lépkedtem a végtelennek tűnő folyosókon. Az őrök ugyanúgy strázsáltak, gátlástalanul bámultak rám, Ivant látszólag egyszerre mulattatta és bosszantotta a helyzet. Teljesen úgy viselkedett, mintha a jegyese lennék, és bántóan kedvesen bánt velem, megzavart a negédessége. Nem kellett mulatozásra alkalmas helyet keresnünk egyelőre, mert a bejáratnál belefutottunk az öccsébe. Megszólalásig hasonlítottak egymásra, talán Ivan egy kicsit magasabb volt.

– Bátyuska – borult a nyakába vigyorogva a férfi. – Micsoda öröm újra találkozni! Ki ez a kis szépség melletted? Már ilyen kis fiatalkákat is lehet találni nálatok? Nekem is keríthetnél valakit!

– Szemed levetted, Dimka – mordult fel Ivan, én pedig olyan apróra húztam össze magam megint, amekkorára csak tudtam, megbújtam mögötte. Ivan megbökdöste a vállam határozottan. – Te meg ne legyél már udvariatlan, mutatkozz be szépen!

– Svetlana Lavrovszkij vagyok – motyogtam, fel sem néztem a szovjetre, nem mertem.

– Aranyos. Aztán hol találtad? – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, Ivan nem felelt. Reszkettem a félelemtől, képtelen voltam megnyugtatni magam.

– Ez egy hosszú történet, meddig maradsz? – kérdezett vissza az idősebb.

– Nem tudom, elengedett az őrnagyunk, szerintem egy pár hétig boldogítalak. Unalmas volt már Románia – rántott vállat ő is.

Volt valami otthonos ebben a mozdulatban mindkettőjük részéről, rettentően egyformák voltak. Fél szemmel láttam, hogy le nem lehet mosni az arcáról a vigyort, kezdett idegesíteni a jelenléte. Fenyegetve és gyengének éreztem magam. Úgy kérdezett rá, hogy ki vagyok, mintha nem tudta volna, pedig szinte biztos voltam benne, hogy a bátyja már beszámolt neki rólam, hónapjai voltak rá. Végül megegyeztek, hogy keresünk valami helyet. A legkevésbé sem volt kedvem menni, de nem volt választásom. Abba a reménysugárba kapaszkodtam, hogy hamar elunják a társaságom, és Ivan elzavar lefeküdni, vagy a konyhára, vagy bármi.

Hetek óta először léphettem ki a valóságba a szörnyű, szomorúsággal teli életem helyett. Elámulva bámultam a zöldbe borult tájat, úgy festett, mintha soha nem is lett volna háború.

– Svetlana, ne maradj már le állandóan! – cincogott Ivan, de az nem igazán érdekelte, hogy nem tudtam olyan tempóval haladni, ahogy azt ő elképzelte.

– Jaj, bátyus, most mit piszkálod? – értetlenkedett a testvére. – Van elég baja, nem kell még a te hisztid is mellé!

– Áruld már el, Dimitrij, hogy ki hisztizik? – kérdezett vissza. – Ne tudd meg, mennyi bajom van az elvtársnővel! Állandóan elkóborol, képtelen egyenes úton is megtalálni azt, amiért küldtem. Ma például fegyelmeznem kellett egy jólesőt, mert Grisa rátámadt.