Napkelet és nyugat között [befejezetlen]

Üldözött

Sajnos nem fagytam meg reggelre, azonban teljesen elgémberedtek a végtagjaim. Az ablakon besütött a bágyadt napsugár, Isten tudta csak, mikor láttam ilyet utoljára. Vacogva, korgó gyomorral bújtam ki a kemény vánkosból, és tettem a parázsra a megmaradt fából. Éppen annyit száradt, hogy nem fulladtam meg a nedves füsttől, amint belobbant. Ismét sóhajtottam egyet, az elmúlt napokban milliószor, és nem hagytak nyugodni a kérdések, amikre a válaszokat vártam Ivan által. Eltoltam a fásládát az ajtóm elől, és a rozsdás zárat is kinyitottam. Csípősen ömlött be a reggeli hideg, a napsütésnek még nem volt ereje. Az esti aggasztó nyugalom reggelre sem hagyott alább a településen. Miért nem kellett innen semmi a szovjeteknek? – gondolkodtam, mikor hátra sétáltam a kúthoz, hogy legalább friss vízhez juthassak. A szomszéd, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, a hátsó kerítés felett kukucskálva szólalt meg.

– Elvitt a te fajtád mindent – köpte oda, és ő is olyan gyűlölettel nézett rám, mintha én magam vonultam volna be az országba teljesen egyedül.

– Magának is szép reggelt, Erzsike néni – morogtam válaszul, és a pimaszságom ki szerettem volna használni a gyűlölete ellenében.

– Minek jöttél vissza, mi? Meghalt az a fattyú anyád, neki kellett ezek közül egy, neked sincs itt semmi keresnivalód! – Átkai és szidalmai szakadatlanul ömlöttek rám, míg a vödör vizet kimertem a kútból.

– Tudom, hogy gyorsan terjednek a hírek, de jobban tenné, ha meghúzná magát – pillantottam fel, és megemeltem a vödröt. – Én jártam a városban, ott éltem, őszinte szerencséjük van, hogy csak ennyi mindent vittek el, nem pedig az életét. Visszajöhetnek még! – rántottam vállat, majd elköszöntem, magam mögött hagyva az értetlenkedő öregasszonyt.

Nem akartam ilyen ellenséges lenni, viszont a milliónyi kérdés, rengeteg gúny, fájdalom, amit az elmúlt hetekben kaptam, kiváltotta belőlem a reakciókat. Megelégeltem, hogy butának, sőt, könnyűvérűnek bélyegeztek olyasmi miatt, amire egyáltalán nem volt ráhatásom. Szembe is nézhettem volna a sorsommal, és hagyhattam volna, hogy az elsodorjon, de ettől lényegesen többre tartottam magam. A hasam továbbra is panaszosan korgott, azért, hogy el tudjam fedni az éhségemet, nekiláttam kitakarítani a házat. Szomorúan vettem észre, hogy tűzifám sem maradt, és ez miatt úgy tűnt, mintha máris halálra lettem volna ítélve. A kamra ajtaja panaszosan nyikorogva nyílt ki, kongott az ürességtől. Csak az üres szakajtó nézett rám vissza, szinte gúnyosan.

– Mégis hol rontottam el? – kérdeztem félhangosan, mintha bárkitől feleletet várhattam volna, azonban az üres falak és a hideg ház nem adott választ. Az őrjítő csendben egyre csak a szüleimen járt az eszem, és hogy élnek-e, épségben vannak-e. Ahhoz kétség sem fért, hogy Ivan valószínűleg közben járt az érdekükben, csak engem tudjon megkaparintani magának. Az tartotta bennem a lelket, hogy legalább talán édesapámat nem ragadta magával a vérzivatar, még ha anya nem is kerülhetett elő.

Egész nap tettem vettem a dolgaim, már alacsonyan járt a nap, amikor kopogtattak. Összerezzentem, felnéztem az ajtóra.

– Ki az? – hangom nem volt több egy egér cincogásánál, oroszul kérdeztem, mert sejtettem, hogy miért kerestek. Senki nem felelt, ezért pár perccel később kinyitottam az ajtót, mikor biztonságosnak éreztem, és egy hatalmas kosár ételt, alatta fát találtam a tornácon. Alig bírtam bevonszolni a terhet, de miután már szédültem az éhségtől, nem kérdőjeleztem meg az ajándékot. Körbepillantottam a kerítés környékére, és a szomszédban ismét libbent a függöny. Tényleg esélyem sem volt eltitkolni, vagy kimagyarázni, hogy milyen státuszban költöztem ide vissza. A dolgok között egy papír feküdt, dőlt, cirill betűkkel írva.