Egy Kis Esély..... //Lando Norris//

9. rész

A napok csak teltek és mire észbe kaptam már egy Canadába tartó gépen ültem. Livnek hála pár fiúval utaztunk egy magángéppel. Pontosabban Danielel, Maxel, Pierrel, Landoval és Charlesel.

Az első 2 óra zavartalanul telt számomra. Én zenét hallgattam és az abalakon át néztem a felhőket, a többiek meg elvoltak. Mind addig szuper volt minden amíg le nem űlt valaki mellém.

-Mit csinálsz?

-Szerinted?

-Zenét hallgatsz?

-Nagyon okos vagy!

-Megkaphatom a felét?

-Nem Norris.

-De naaa! Légysziiiii.

-Tuti, hogy nem.

-És mivan ha elveszem?

-Megverlek.

-Azt inkább nem akarom.

Landoval a napokba viszonylag sokat beszéltem. Talán ő évek óta az első ember akivel a családomon kívül minimálisan is komunikáltam. Ami azért elég nagy szó.

-Itt vagy?- lengette meg a szemem előtt a kezeit.

-Uhm- bólintottam. Az igazat megvalva megrémísztett, hogy valakivel tényleg beszélek és nem csak bólogatok meg ilyesmik. Az utóbbi időkben teljesen elszigeteltem magam a külvilágtól. Most meg rémisztőnek tűnik az emberek közelsége és közvetlensége. Igaz eddig csak a forma1-ben dolgozókkal találkoztam de nekem ez is rémisztő. Habár, várható volt, hogy fognak hozzám beszélni, mert biztos nem tudtam volna úgy itt lenni, hogy ne szóltak volna hozzám. De ez a közelség nekem nem tetszik. Lehet, hogy ők összeszokottak vagy egyszerűen velem van a probélma aminek nagyobb a valószínűsége, de nekem nincs szükségem ilyes fajta közelségre. Nincs szükségem barátokra.

-Inkább hagylak. Majd később beszélünk.- mosolygott rám majd vissza ült a hangosan beszélgető társosághoz. A repülő út további részében már nem beszéltem senkivel. Sőt még sikerült is aludnom egy keveset.

A reptéren egy kisbusz várt ami majd elvisz minket a hotelbe. Idegesen fordultam körbe hátha találok valami kibúvót, hogy ne keljen beülnöm a kisbuszba de nem talátam ki semmi értelmes érvet.

-Minden oké?- kérdezte Carlos aki pont melettem állt így gondolom látta, hogy kapkodtam a fejem.

-Persze! Csak egy Wc-t kerestem.

-Az ott van jobbra.

-Köszi! Mindjárt jövök.

Bementem a mosdóba és elővettem a kis tégejes dobozom amiből kiszedtem kettő kis bogyót. Miútán bevettem vissza mentem a többiekhez. Idegesen vártam, hogy mi lesz, és reménykedtem benne hátha gyalog megyünk de nem gyalog mentünk.

Félve ültem be az ablak mellé. Mellettem Lando űlt velem szembe pedig Carlos. Felhúztam lábaim az ülésre és rátámasztottam a fejem.

-Minden rendben Madison?- kérdezte Daniel. Válaszúl bólintottam egyet majd elinditottam a telefonomon a kedvemc lejátszási listám, a fejemre húztam a kapucnumat majd a térdeimre hajtottam a fejem és behunytam a szemem. Próbáltam nem arra gondolni, hogy egy autóban ülök, ami nem nagyon sikerült. Nem akartam pánikrohamot kapni mindenki előtt, ezért elkezdtem csavargatni a karkötőmet. Ránéztem a telefnomra és tudatusolt bennem, hogy mindössze 5 perce utazunk. A francba is már a félórás autó úttal! Próbáltam nem kimutatni a pánikom, ami nem tudom mennyire sikerült mert, mindenki engem nézett, amitől mégrosszabbúl éreztem magam.
Az ablak nyitóhoz nyúltam, hogy legenygyem mert úgy éreztem egyre kevesebb a levegő. Mi a francért nem hat az a kurva gyógyszer?! Észre se vettem de már szinte kapkodtam a levegőt és tudtam, hogy innen nincs visszaút.