Házkeresés utolsó szakasza. Az elmúlt pár hétben folyamatosan (még amikor dolgoztam, akkor is) házat kerestünk, mind Reni, az ő szülei és a nagyiék is. Eldöntöttük, Magyarországon fogunk élni, nem olyan nagy távolságra a rokonoktól és a barátoktól, de mégis viszonylag baráti áron szerettünk volna egy házat, lehetőleg kerttel.
Végül találtunk is, ami végett én vettem ki egy hét szabadságot, és Renit egyedül hagyva (nem akartam úgy reptetni, hogy konkrétan bármikor megszülhet), lementem a házhoz, és elkezdtem összerakni a bútorok nagyrészét Ricsi segítségével.
Rengeteg bútor eleve bent volt, ilyenek voltak a nagyszobában (ami az enyém és Renié lesz) a beépített, nagy faszekrények, valamint a konyhában egy-két konyhabútor.
Az egész úgymond "kifogástalan" állapotban volt, az eladó mondta, hogy frissen volt festve (a falak fehérek, valamint világossárgák voltak), a nyílászárók is frissen lettek leszigetelve, valamint a parketta és a járólap is okés állapotban volt. A képek alapján Reninek is nagyon tetszett a lakás, habár sokszor mesélt olyanról, hogy jóslófájásai vannak, naponta egyszer kétszer, amik nem olyan vészesek, de mégis fájnak neki. Ilyenkor mást nem tudtam csinálni, csak aggódva bólogatni a kamerába, hiszen nem tudtam volna csak úgy "félkészen" otthagyni a jövendőbeli otthonunkat, és elrepülni hozzá, de megnyugtatni őt, hiába akartam menni. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, az az, hogy Justine arra a pár napra visszaköltözött, és Reni mellett volt, segítette őt.
Hiába, három gyermekkel a hasában egy kicsit nehéz lenne az olyan dolgok, mint mondjuk a cipőkötés, a leesett távirányító felvevése... alap dolgok, egy terhes nőnek mégis izzasztó, nehézkes feladat ha egyedül van. Főleg karácsony előtt.
Végül épphogy sikerült berendezni a házat, amikor Reni mondta, hogy elérte azt a hetet, amikor akarva, akaratlanul be kell feküdnie a kórházba, ekkor én mindenképpen hazamentem volna, ha törik, ha szakad.
Egyedül a pelenkázó maradt és egy kis szekrény, ezeket Ricsire és Virágra hagytam, akik az Ifjabb Pósával a hátukon (egyszer Virágra, egyszer pedig Ricsire volt felkötve), és nagy segítségemre voltak, így nyugodtan rájuk tudtam hagyni ezt a két bútort.
Így hát hazarepültem, és hála a főnökömnek, akinek a fülébe jutott, hogy Reni hamarosan szül, meg lett hosszabítva a szabim, tekintve, hogy kórházban van, utána pedig mondta, hogy egy telefon, és már mehet is az apaságim.
Végül, egy nappal azután, hogy hazaérkeztem, a szülés megindult (tudtuk, fel voltunk készülve arra a tényre, hogy a gyerekek koraszülöttek lesznek, és sokkal több időt kell majd eltöltenünk a kórházban), majd másnap hajnali egykor (kb. Tíz óra vajúdás után) megszületett Antai-Kelemen Nóra, kétezer grammos súllyal, Áron, kétezertízzel, és Klára, ezerkilencszáz grammal.
Mindhárom gyermek elképesztően apró volt, amikor a kezembe kaptam. Reni eszméletlenül kifáradt, viszont annak ellenére még ébren volt, és amíg sziszegve tűrte azt, hogy összevarják (gátseb), addig én sorban sétáltam pár lépést a hangosan üvöltő babákkal, és mindegyiket úgy tartottam, mintha az életem múlt volna rajta. Olyan kis picik voltak, egyszerűen féltem, hogy valamelyiket egy kicsit erősebben fogom meg, és eltöröm valamilyét.
Nem tudtam volna egyszerre tartani mindhármat, így miután Renit végre békénhagyták, és kimentek az orvosok, már csak a nővér maradt bent, aki a fontos információkkal látta el az új anyukát. Megmutatta neki, hogyan kell szoptatni, azt viszont hozzátette, hogy a tápszer mindenképpen legyen otthon, mert nem biztos, hogy lesz annyi teje, hogy három kis csöppséget etessen kétóránként (gyakran kellett őket etetni, hogy fejlődésnek induljanak, és mielőbb hazakerülhessünk, majd az aranyóra elteltével mindhármat a PIC-re, vagyis a koraszülött osztályra vitték, ami egy emelettel volt feljebb a szobánkhoz képest.
Ezután egy nagyon lassú időszak következett, legalábbis ami a következő két órát illette. Reninek lassan össze kellett szedni magát, hogy elmehessen zuhanyozni, lemossa magáról a több óra izzadságot, s szenvedést, valamint hajat is moshasson. Az egész a friss gátsebjével számára nem kicsit volt fájdalmas, de túljutottunk rajta, és amikor eljött az idő, felkísértem őt az emeletre, majd elmentem venni tápszert és vízforralót, hogy biztosra menjünk.
Nem lőttünk vele mellé, nagyon hamar kiderült, hogy Reninek nincs sok teje.
Szerencsére a tápszertől végre hízni kezdett, mindhárom kisember gyarapodott nagyjából fél kilóval az ott töltött nagyjáboli három hét alatt, ha nem több idő alatt.
Párszor még én is a kezemben foghattam őket, de a legemlékezetesebb az volt, ahogyan odaadták a kezembe, még lemosdatlanul. Elsőre, amikor Nórit kézbe kaptam, még fura volt, hogy véres volt, meg egy kicsit másmilyen, de azonnal megörültem, ahogyan őt, majd a többieket is a csupasz (a nővér mondta, hogy így sokkal bensőségesebb ez az egész) mellkasomra raktam őket. Egyszerre volt megható, boldog és érdekes, és az egész azt a nyolc hónapot jutatta eszembe, amit nagy nehezen átéltünk.
És akkor, abban a pillanatban, olyan tisztelet szállt meg a feleségem iránt, mint még sohasem. Mert egyszerre kihordta a három gyermekünket, úgy, hogy nem tudtam sok időt eltölteni vele, de mégis eleget.
YOU ARE READING
Ketten, Párizsban (SzJG FanFiction) (BEFEJEZETT)
Fanfiction,,Virág a kezembe nyomott egy unikornisos (?) Mamuszt, közölve, hogy barátságpapucs (?), szóval kaptam papucsot." Következő rész: Andris, Lefejellek!
