Írós Inktober 2022

6. nap - Egy híd

A magassarkú cipők kopogása hangosan visszhangzott Lisa fülében a bárban szóló hangos zene ellenére is, a lány pedig rögtön tudta, ki áll a háta mögött.

– Tűnj innen, Match – szűrte fogai között Lisa, mire Emily csilingelő hangon felnevetett.

– Nem illik így beszélni egy régi baráttal, Lizzie – suttogta Lisa fülébe, amitől a lány hátán felállt a szőr. – Tudod – folytatta normál hangerőn, elfoglalva az üres széket –, én csak barátkozni akarok veled, bármennyire is meglepő ez számodra.

– És ha én nem akarok veled?

Emily elgondolkodni látszott, végül azonban válasz helyett rendelt maguknak egy-egy italt.

– Édes, hogy azt hiszed, ez engem érdekel – biccentette oldalra Emily a fejét, rövid, mentaszínűre festett haja lebegett arca körül. – Nos, kérsz? – pislantott az italra. Lisának el kellett volna utasítania az ajánlatot, ezt a teste minden porcikájában érezte, azonban volt valami megkapó Emily hangjában, ami arra késztette, hogy fogadja el az italt. Végül is mi baj lehet belőle? Sok minden.

– Egészség! – koccintottak, majd mindketten lehúzták saját italukat. Ez volt az a pont, ahonnan kezdve Lisának szinte minden kiesett, legközelebb pedig arra eszmélt, hogy egy kocsiban utazik Emilyvel.

– Hova megyünk? – pislogott kábán Lisa.

– A Saint Dominikai hídhoz – jött a felelet, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

Saint Dominika szép kis város volt egy folyó partján, idilli kis házakkal és parkokkal, mindaddig, ameddig az ember nem látogatja meg a folyó hetedik hídját. A híd a ,,Halál hídja" néven híresült el, ugyanis mindig sűrű köd lepte el, és azt beszélték, ha egyszer valaki rálépett, sosem tért vissza élve, vagy ha mégis, szörnyen zavart állapotban volt és sosem lett újra a régi. Természetesen – még ha sokan nem is hittek ezekben a történetekben – igyekeztek megtenni a szükséges lépéseket, hogy az emberek elkerüljék a helyet, azonban aki nagyon meg akarta keresni a hidat, simán kikerülhette a falat, amit köré építettek.

Halálos csend uralkodott a parton. Ez nem csak azért volt furcsa, mert nem messze tőlük volt egy erdő teli éjszakai állatokkal, de azért is, mert az autó motorja még mindig járt.

Emily felemelt egy papírt, amin a telihold gyér fényében is kivehető volt Lisa aláírása.

– Ez micsoda? – suttogta halkan, mintha már a saját hangjától is félt volna.

– Úgy tűnik, nem emlékszel. – Emily nem tűnt meglepettnek vagy éppen ijedtnek, ellenben a másik lánnyal. – Fogadtunk a bárban. Azt beszéltük meg, hogyha át mersz menni ezen a hídon, megkapsz tőlem bármit, amit kérsz, majd alá is írtad ezt a papírt biztosítékként.

– És ha meggondoltam magam?

– Ilyen választási lehetőséged nincsen, sajnálom – jött a felelet.

Az autó anyósülés felőli ajtaja szinte varázsütésre nyitódott ki, Lisa pedig nem volt többé ura saját testének. Ép ésszel felfogta, hogy egyszerűen elsétálhatna, azonban lábai a sűrű köd felé vitték, ez ellen pedig semmit nem tehetett. Húsz lépés. Ennyinek kell lennie a túlpartnak, gondolta magában, hiszen a város melletti összes másik hídon már vagy kismilliószor átkelt, pontosan húsz lépéssel. Azonban hiába számolta magában a lépéseit, úgy tűnt, mintha sosem érné el a célját. A sűrű ködtől orra hegyéig sem látott, a csendet pedig felváltotta baglyok huhogása és denevérek szárnycsapkodása, azonban arra is meg mert volna esküdni, hogy a távolból fülsiketítő kacagást hall, amitől teljes testében kirázta a hideg.

Mikor már ki tudta venni a túlsó partot, észrevette, hogy egy alak vár rá, és minél közelebb ért hozzá, annál biztosabb lett benne, hogy ő ismeri azt az embert. Furcsa hangok suttogtak a fülébe, azonban bármennyire is próbált a figyelmeztetésekre koncentrálni, a hangok összemosódtak.

– Lisa! Micsoda öröm, hogy a legjobb barátom meglátogat! – köpte gúnyosan a szavakat az alak, Lisában pedig egyszerre megállt az ütő. Stephanie volt az, gyermekkori legjobb barátja, ami lehetetlennek tűnt, tekintve, hogy Lisa úgy tudta, a lányt pár éve elütötte egy autó.

– Stephanie? – A lány hangja remegett.

– És emlékszik a nevemre is, ettől megtisztelve kéne éreznem magam! – dramatizálta túl régi barátnője, majd csípőre tette a kezét. – Arra bezzeg nem voltál képes, hogy elgyere a legjobb barátod temetésére és legalább egy picit is úgy tegyél, mintha érdekelne, hogy halott vagyok!

– Figyelj, Steph, én el akartam menni... – Lisa arcán patakzottak a könnyek, ahogy visszaemlékezett kettejük barátságára.

– Persze, tudom, csak hát a szállodából nem fizették volna vissza a foglalás árát.

A következő pillanatban a fák tűzre lobbantak, és a hangok suttogása már szinte kiabálássá erősödött Lisa fülében. Már nem érdekelte, hogy mit mondanak, csak azt akarta, hogy hallgassanak el. Stephanie sértetlenül állt a tűzben, arcán mosollyal, öt szót tátogva: ,,Nem fognak emlékezni rád sem."

Aztán mindent elemésztett a tűz.

Igen, tudom. Picit nagyon le vagyok maradva a kihívással, de most ha minden a terveim szerint alakul, napi több részt is meg fogok írni. Remélem, elnyerte a tetszéseteket a mai rész!

2022. 10. 20.