Dreamlike, avagy két álmodozó édes szerelme

Dream🌟 Mély levegő

Jisung szinte még be se hunyta a szemét, amikor Chenle felbukkant mellette álmában. A váltás olyan gyorsan történt, hogy a környezetük át sem tudott alakulni rendesen, legalábbis Jisung ezt hitte, amíg alaposabban körül nem nézett a tompa hangulatfényekkel bevilágított kis faházikóban, amit mintha gyerekeknek terveztek volna, mert bőven lelógott a lába a színes csíkos ágyneművel bevetett ágyról, és Chenle is csak görnyedten tudott közelebb lépni hozzá.
- Hol vagyunk?
- Nézz ki az ablakon - biccentett neki a tündérfiú, Jisung pedig azonnal elmosolyodott, amint meglátta a sötétkéken hullámzó tengert.
- Tényleg elhoztál.
- Megszegtem én valaha is a szavam? Gyere - nyúlt a barátja kezéért Chenle, és miután sikeresen kibújtak a faház csöppnyi kis ajtaján, szemük elé tárult az egyedül csak rájuk váró tengeröböl, a partot alkotó aranyló homokkal és távolabb a vizet szegélyező meredek sziklákkal együtt. A látkép leginkább egy képeslapként feladott élénk színű fényképre hasonlított, ami a címzett tapasztalatokat nélkülöző elvárásaival kelt életre, mert hiába tűzött a nap, a levegő éppen kellemes hőmérsékletű volt, a homok egyáltalán nem égette a talpukat, és nem jött ide strandolni senki sem rajtuk kívül, mintha ez a hatalmas terület felfedezetlenül maradt volna egészen idáig. Ez utóbbi mondjuk pont igaz volt az álmuk helyszínére, mivel ami Chenle fejéből pattant ki, az mind egyedi és megismételhetetlen volt, Jisung azonban egyáltalán nem bánta a napról napra következő változatosságot, mert minden érdekelte őt, amire a kedvenc tündére csak képes volt.

- Mire várunk? - kérdezte a kezét szorongató Chenle-től, aki a végeláthatatlan tenger és az ég találkozását fürkészte, mintha nem hinné el egészen, amit lát.
- Semmire - nézett rá a fiú egy pillanatra, majd szélesen elmosolyodott. - Ha nem félsz vizes lenni.
Jisungnak erre már nem volt alkalma válaszolni, mivel a barátja teljes erőből rohanni kezdett a tenger felé, őt is magával rántva eközben, ami bár nem volt példa nélküli, ettől még lehetett meglepő, ahogy most is az volt. Kézenfogva futni nem volt éppen a legkönnyebb feladat, ha az ember a nálánál sokkal gyorsabb Chenle mellett tette ezt, Jisung azonban végül szerencsésen megúszta a dolgot esés nélkül, a tényleges úszás pedig már nem rejtett számára további veszélyeket. Még a rajtuk maradt ruha sem jelentett problémát, mert az átnedvesedett anyag lehúzó erejét tökéletesen kompenzálták a tenger könnyed hullámai, amelyek egyre beljebb és beljebb sodorták őket az aznapi kalandjuk felé, mintha csak két eltévedt tollpihe lettek volna, akik egymásba kapaszkodva leltek menedékre.
- Szerinted mi van a víz alatt? - kérdezte egyszercsak Jisung, miután mindketten felfeküdtek a víz felszínére, és hagyták, hadd süsse az arcukat a nap egy darabig.
- Gondolom halak - gondolkodott el Chenle. - De nézzük meg, ha kíváncsi vagy rá.

Amint Jisung lebukott a víz alá, szeme elé tárult a szivárvány összes színe, különböző tengeri állatok formájában. Voltak köztük olyanok, amiket a fiú felismert a való életből, mint a lilás árnyalatú medúzák, vagy a közönséges ezüstös pikkelyű halak, de minél hosszabban keresgélt a tekintetével, annál több furcsaságra bukkant. Halakra, amiknek egy pár szárnya nőtt uszony helyett, vízinövényekre, amik a leveleiken dudorodó ezernyi szemükkel bámultak vissza rá, de látott teknőst is csillag alakú páncéllal, meg olyan lényeket, amiket nem is tudott volna hogyan elnevezni. Az élővilág nem bántotta a két vendég fiút, de észrevehetően közelebb jöttek hozzájuk, amit Jisung a kölcsönös kíváncsiságnak tudott be, különösen az unikornisra hajazó tengericsikók esetében, amik játékosan megbökdösték őket gyöngyházfényű szarvukkal. Chenle mindenkit megsimogatott, aki elérhető távolságban volt tőle, amivel hamar közkedveltté vált a tenger lakói között, Jisung pedig csak mosolyogni tudott rajta, miközben gyengéden beletúrt a mentazöld tincsei közé, amik maguk is szinte élőlényként lebegtek a vízben a fiú homloka körül.
- Tündérhaj - mutatott nevetve Chenle egy újonnan megjelent állatkára, ami leginkább egy tengeri rózsához hasonlított, csak karok helyett élénkpiros hajjal. - Olyan, mintha Donghyuck fejéről mászott volna le.
- Azért remélem nem lett kopasz attól, hogy erre gondoltam - borzongott meg Jisung, mire a barátja kényelmesen belékarolt, hogy eloszlassa az aggályait.
- Nézd, ott van Jeno, Jaemin és Renjun is - mutatott sorban egy világoskék, egy rózsaszín, és egy fehéres szőke példányra, majd egy közeli teknős hátára tette mind a hármat. - Nem rontottál el semmit, ne félj.
- És szerinted mehetünk ennél lejjebb? - kérdezte tőle Jisung a tenger fenekére nézve, ami sejtelmes sötétségbe burkolózott alattuk.
- Miért ne mehetnénk? - vont vállat a tündérfiú, és már úszott is lefelé, kézenfogva húzva magával Jisungot, aki teljes szívével bízott benne, hogy a másik mindig a jó irányba fogja vezetni őt.

A tenger mélyebb szintjein nem csak sötétebb volt, hanem hűvösebb is. Ezeket a vizeket más lények lakták, kevésbé színesek, és kevésbé aranyosak, de ők sem támadták meg se a tündért, se az embert, mintha a jelenlétük mindennapos lett volna arrafelé. Jisung egyre nagyobb állatokat látott, kardhalat, a víz valódi unikornisát, fekete ráját, ami laposan siklott, meglovagolva a kedvező irányú áramlatokat, később pedig még egy nagy fehér cápa is előkerült, ami elől először védelmezően maga mögé rántotta Chenle-t, aki erre válaszul átölelte őt hátulról, és a fülébe súgta, hogy itt nem kell félteni őt semmitől. Jisung legszívesebben a karjaiba dőlt volna a hangja hallatán, hogy ha kell, akár könyörögjön is, csak hadd legyenek többek mint barátok, Chenle azonban éppen cápasimogatót játszott, ami közben nem volt érdemes megzavarni se őt, se a cápát.
- Ezt mindig is ki akartam próbálni - jelentette ki, miközben a hozzá képest hatalmas állatot cirógatta. - Apa mindig csak nevetett rajtam érte. Aztán persze a következő szülinapomon is elmentünk az akváriumhoz, mert tudta, hogy azzal tehet a legboldogabbá...
- Mi történt apukáddal, hogy múlt időben beszélsz róla? - kérdezte Jisung, mire a tündérfiú keze megdermedt egy pillanatra, a cápa pedig láthatóan megunta a simogatást, és köszönés nélkül elúszott mellőle a tenger sötétebb részei felé.
- Erre most nem szeretnék válaszolni - suttogta fájdalmasan, mire a másik azonnal bocsánatot kért tőle.
- Persze... nem akartalak felzaklatni, Chenle, nagyon sajnálom - fogta meg óvatosan a kezét, hátha az érintése bír valamilyen minimális gyógyító hatással.
- Semmi baj - húzódott mellé a fiú, és biztatóan megszorította az ujjait. - Egyszer majd elmondom, de... most nem akarom idehozni a valóságot.

A valóságot... ahogy Jisung körülnézett, mintha egy valós tenger állatait látta volna alattuk úszkálni, amikkel Chenle valóban találkozhatott egy akváriumban, ez pedig azt jelentette, hogy a tündére megalkotott egy közel igazi helyszínt álmukban, a megfelelő színekkel és élőlényekkel együtt, amit csak az ember várhatott, ha búvárkodni indult a tenger fenekére. Csakhogy a búvárok olyankor vittek magukkal felszerelést is, hogy legyen honnan levegőt venniük... Mielőtt még Jisung emlékeztethette volna magát, hogy az álomban eddig sem kellett a víz alatti légzés miatt aggódnia, a teste reflexszerűen levegőért kapott, aminek következtében a tüdejét elborította a sós tengervíz, amit már semmilyen gondolattal nem tudott kivarázsolni onnan se ő, se Chenle, aki pánikolva rázta a felsőtestét, miközben Jisung tehetetlenül fulladozott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a tündérfiú egyáltalán elkezdte vonszolni őt felfelé, a biztonságos part azonban túl messze volt tőlük, és Jisung utolsó emléke az maradt, hogy egy kék bálna segítőkészen a hátára veszi őket...

A mindent elnyelő sötétségből végül a megállíthatatlan köhögés ébresztette fel a fiút, ami az egész testét égette belülről, mintha mérgező savat nyelt volna, abból is legalább egy vödörnyit. Bár lélegezni már úgy-ahogy tudott, továbbra is pocsékul érezte magát, és ezek után az is eltartott egy darabig, amíg kitisztult a látása annyira, hogy észrevegye maga mellett a homokban a kisírt szemű Chenle-t.
- Jisung... ha-hallasz engem, Jisung? - kérdezte, kétségbeesetten ismételgetve a barátja nevét, ő azonban erre csak egy bólintással felelt, mert a torka túl száraz volt bármilyen hanghoz, amiből aztán szavakat tudott volna formálni.
- Jisung, én annyira... annyira sajnálom - zokogott fel újra. - Az én hibám az egész, nem szabadott volna... Elfelejtettem, hogy te nem vagy halhatatlan, és komoly veszélybe kerülhetsz, ha nem vigyázok rád.
- Komoly veszélybe? Meghalhatok álmunkban? - kérdezte reszelős hangon Jisung. A beszéddel járó fájdalom érdekelte jelenleg a legkevésbé, mivel Chenle arckifejezése nem jelentett túl sok jót a lehetséges válaszokra nézve.
- Nem tudom - suttogta, és belekapaszkodott a barátja kezébe. - De ezentúl ígérem óvatosabb leszek. Legközelebb nem... nem megyünk víz alá.
- Az biztos, hogy nem megyünk, mert nem lesz legközelebb - tápászkodott fel a földről Jisung idegesen. - Majdnem meghaltam miattad! Te mondtad ki a valóságot, Chenle, ha csöndben maradsz, ez nem történt volna meg!
- Sajnálom - csuklott el a tündérfiú hangja, ahogy a másik lerázta magáról a kezét. - Sajnálom, Ji, nem akartam...
- Ne szólíts így. Többé nem vagy a barátom - fordított hátat neki Jisung, Chenle pedig a következő pillanatban már csak a hűlt helyét láthatta maga előtt, illetve a homokban hagyott, sehová sem vezető lábnyomait.