Dreamlike, avagy két álmodozó édes szerelme

Dream🌟 Sunkissed

Jisung számára szokatlanul gyorsan eltelt a következő hét. Chenle az iskolán kívül csak kedden találkozott vele, a többi nap egyedül vagy az anyjával álmodott, pénteken azonban a fiú ismét láthatta őt, a találkozás pedig egyből megmelengette a szívét.
- Szia - lépett a tündéréhez. - Hova megyünk ma?
- Nem egy konkrét helyre - nézett körül Chenle. Egy erdő kellős közepén álltak, egy ezüstösen világító, apró virágok pettyezte tisztáson, fölöttük pedig ismerős csillagképek díszítették a fekete eget, amiknek a megfelelő csúcsait a valóságban csak odaképzelt fénylő vonalak kötöttek össze.
- Szép itt - mosolyodott el békésen Jisung, Chenle pedig szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Köszönöm - motyogta, a környezetük azonban nem sokáig maradt egy helyben. Először az ég színe változott meg, aztán a fák nyúltak lehetetlenül magasra, végül pedig megremegett alattuk a föld, ami Chenle-t riasztotta meg jobban kettejük közül.

- Haza kell menned. Most! - lökte meg Jisung vállát, a fiúval azonban nem történt semmi azon kívül, hogy néhány lépést arrébb tántorgott.
- Ilyenkor mi szokott történni? Miután én felébredek?
- Mindig valami más. És mindig rosszabb, mint előzőleg - felelt kapkodva Chenle. - Miért nem tűnsz már el?
- Nem tudom - nézett végig magán Jisung, a teste azonban határozottan szilárdnak tűnt. - De nem csinálhatjuk ezt örökké.
- Mit?
- Nem menekülhetünk el, valahányszor valami hiba csúszik a varázslataidba - jelentette ki Jisung valamivel hangosabban, mert az egyre erősödő szél zúgása kezdett minden más hangot elnyomni maga körül.
- De amíg nem tudom irányítani, addig nem maradhatsz itt! - kiabálta Chenle kétségbeesetten. - Nem hagyhatom, hogy bajod essen.
- Akkor ne hagyd - nézett a szemébe Jisung, a következő pillanatban pedig szétrepítette az erdőt a forgószél.

Jisung szemét éles fény vakította el, így egy darabig csak tapogatózni tudott. A lába nem érte a földet, bár nem volt biztos benne, hogy egyáltalán létezett még föld az álom síkján. Chenle-t nem látta sehol, de tudta, hogy itt van valahol a közelben, és hogy neki minden áron el kell érnie őt. Többször is megpróbált érte kiáltani, de nem hagyta el hang a torkát. Csak sodródott az álom széteső kockáival, a széllel és a feje felett átcsapó hullámokkal, amiket egy láthatatlan védőburok nem engedett hozzá túl közel úszni. Chenle védte őt, emellett viszont nem fordíthatott elég energiát a világ egyben tartására, így néhány korábban látott virágköltemény elmosódott képe után Jisung egy ijesztően hosszú pillanatig az űr semmijében találta magát. A színek elégtek előtte, csak a fekete semmi maradt, amiben a fiú nem érezte a testét, amikor pedig ismét teleszívhatta a tüdejét az éltető, gyógynövény illatú levegővel, a hánykolódó repülést felváltotta a zuhanás. Jisungnak nem volt ideje felfogni, mi mindent lát, mert semmi sem maradt változatlanul a másodperc törtrészénél tovább, és már kezdett egészen beleszédülni a zűrzavarba, amikor meglátta Chenle felé nyúló kezét.

Végre tehetett valamit. Habozás nélkül megragadta a tündérfiú ujjait, hogy minden erejét beleadva felhúzza őt magához, de mintha egy hegységet akart volna elgörgetni a helyéről.
- Chenle - nyögte kimerülten a barátja nevét, de eszébe sem jutott, hogy feladja. Meg kellett mentenie őt ebből a varázskavalkádból, bármibe kerüljön is, és amint Chenle megszorította a kezét, hogy ne csak üres súlyként lógjon rajta, hirtelen szó szerint megállt velük az egész világ. Jisung szaporán pislogva igyekezett kitisztítani a látását, és kedvére pisloghatott, mert az volt az egyetlen izom a testében, amit meg bírt mozdítani. Dermedten állt Chenle-vel szemben egy ugyancsak kimerevített, kellemesen barnás szobában, aminek kitárt ablakain beáramlott az aranyló napfény. A levegőben szálló porszemek is egy helyben álltak, innen gondolta Jisung, hogy nem lóghat ki a környezetéből, Chenle viszont láthatóan lihegett egy kissé az eddig véghezvitt erőfeszítésektől. Ennek ellenére Jisung talán még sosem találta őt ilyen gyönyörűnek, mint most, kipirult arccal és összeborzolt hajjal, mert legszívesebben azonnal magához ölelte volna őt, ha lett volna lehetősége rá. Így viszont be kellett érnie egy a szemében látszó mosollyal, amit Chenle a szájával is viszonzott.

- Jisung - suttogta megkönnyebbülten a tündér, és közelebb lépett a fiúhoz, akinek ekkor tűnt fel, hogy magasabb nála, mint egyébként, vagyis csak Chenle lába érte a padlót, az övé nem.
- Jisung-ah... - Chenle valósággal ragyogott a rásütő napfényben, és Jisung, bár továbbra sem tudott mozdulni, érezte a hátán végigfutó borzongást, amint a másik a két tenyere közé fogta az arcát. Hideg volt a keze, az érintése mégis olyan puha, mint nyáron a délutáni szellő, és Jisung ismét megbizonyosodott róla, mennyire szerelmes ebbe a fiúba, aki itt állt előtte, akivel kölcsönösen vigyáztak egymásra, és aki behunyt szemmel hajolt oda hozzá éppen csak lábujjhegyre állva, hogy az ajkait finoman az övének nyomja...

De mire eljutott Jisung agyáig a csók ténye, már ébren is volt az otthoni ágyában, szombathoz képest szükségtelenül korán. És még abban se volt biztos, hogy az előbb történteket nem csak álmodta-e véletlenül.