Dreamlike, avagy két álmodozó édes szerelme

Dream🌟 Tündérlélek

Az álom ez alkalommal minden szokásos színt nélkülözött. Végtelen szürkeség vette körül Jisungot, nem egészen köd szerűen, inkább mintha maga a tér maradt volna üresen egy befejezetlen festmény sarkában, az egyhangú tájat azonban megtörte egyvalami, vagyis inkább valaki, akinek mentazöld haja már messziről elárulta a kilétét.
- Chenle - lépett volna felé Jisung, hogy beszélhessenek, a lába azonban egy láthatatlan falba ütközött. Tapintásra olyan volt, akár a legtisztább üveg, a fiú ugyanis szabad szemmel egyáltalán nem tudta kivenni, mint akadályt, bár ehhez hozzátartozott az is, hogy Chenle-n kívül nem volt mit néznie, amin megtörhetett volna a fény. A tündér kezdetben mozdulatlanul állt pár méterre tőle, aztán lassan felemelte a fejét, megmutatva könnyáztatta arcát, de még mielőtt Jisung mondhatott volna neki valamit, ő ismét a tenyere mögé bújt, és hangosan sírva sorolni kezdte a bocsánatkéréseit újra és újra, megállás nélkül.

- Bocsáss meg nekem! Nem akartam, hogy ez történjen veled, Jisung, kérlek... Bocsáss meg, annyira sajnálom, annyira figyelmetlen vagyok, és rossz barát, mert veszélybe sodortalak, amikor sosem akartam ezt tenni. Sosem akartam... - a hangja itt hosszabb ideig zokogásba fulladt, a könnyei pedig az ujjai között a földre potyogtak, sötétszürke pocsolyát alkotva a lába előtt, aminek kiterjedése minden cseppel rohamosan növekedett.
- Belegondoltál, milyen érzés ez nekem? Láttam a tested összecsuklani... láttalak haldokolni, az én hibámból, egyedül az én, én, én... én vagyok a felelős mindenért. Majdnem megöltelek, Jisung. Majdnem megöltem a legjobb barátomat - rogyott meg a térde, amit épp akkor hagyott el a mérges víz szintje, Jisung pedig ekkor jött rá, hogy mire készül Chenle. A víz nem árthatott neki. A bűntudat azonban igen.

- Ne! - ütött rá teljes erőből az őket elválasztó falra, az azonban ettől még csak meg se rezdült. - Chenle, ne csináld! Megbocsátok! Megbocsátok mindenért, nem hallod?
- Mit ér az, ha megbocsátasz nekem valamiért, ami megbocsáthatatlan? Mit ér az nekem, Jisung? - hallatszott a tündérfiú elhaló hangja, ami a köztük lévő távolságban és a hamarosan már a mellkasáig érő, sötéten kavargó vízben rég elveszett volna, ha itt is a valóság fizikai törvényei lettek volna érvényben. - Nem bocsátok meg magamnak. Addig nem, amíg nem fizettem a tetteimért.
- De nem csak a te hibád volt! Én akartam lemenni oda... Basszus, én tereltem a valóság felé a beszélgetést! Én vagyok a hibás, Chenle - kiabált neki Jisung, a barátja azonban csak a fejét rázva sírt tovább, örvényt kavarva a szürke, bűntudatszagú vízből, saját magával a közepén.
- Én vagyok a tündér. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy bármi, akár csak ehhez hasonló történjen veled.
- Akkor sem teheted ezt! Kérlek, gyere ki onnan - könyörgött neki Jisung, majd mivel erre nem kapott választ, ököllel verni kezdte a láthatatlan üveget, mindig ugyanarra az egy pontra koncentrálva, hátha az anyag egyszercsak megadja magát, és millió darabra törik, szabaddá téve az utat Chenle-hez. El kellett érnie őt. Nem tudta, mennyire sérülékeny egy tündérlélek, de még annyi fájdalmat sem kívánt a barátjának, amit egy ember érzett volna a helyében, így szóba sem jöhetett, hogy feladja a próbálkozást. Akkor sem, amikor az üveg egy része már láthatóvá vált a rákenődött vértől...

- Chenle! Chenle, kérlek ne csináld ezt velem. Sajnálom! Sajnálok mindent, te vagy a legjobb barátom - sírta el magát ő is, a szürke víztömeg azonban nem engedte látni a fiút, akit Jisung szeretett. - Chenle...
- Jisung - hallotta meg a nevét valahonnan nagyon messziről, az előtte lévő szürke víz képe pedig teljesen összefolyt a szeme előtt, ahogy az álomnak hirtelen vége szakadt.