Dreamlike, avagy két álmodozó édes szerelme

Dream🌟 ...you?

Jisung és Chenle azon a mezőn kötöttek ki, ahol az első és a második álmukat is töltötték. A domboldalt most is zöld fű és sárga virág, illetve zöld virág és sárga fű borította, amit könnyed széllökések borzolták fel időnként, Jisung azonban nem látta tisztán Chenle arcát, mert a ragyogó nap helyett a hold sápadt fénye világította meg a tájat, már amikor épp nem kúsztak elé a füstként gomolygó fátyolfelhők.
- Chenle - szólította meg őt óvatosan a fiú, mert már nagyon hallotta volna a folytatást.
- A tündérek nem lehetnek szerelmesek. Általában - pontosította a korábbi kijelentését Chenle, miközben a sötét égre nézett, amit a felhők miatt csak helyenként pettyezek fényes csillagok. - Azok, akik az emberek közt élnek, azért teszik, mert érdekesnek tartják őket és a szeszélyes érzelmeiket, köztük a szerelmet is.
- És közülük néhányan meg is tapasztalják? - találta ki a következő gondolatot Jisung, mire Chenle lassan bólintott egyet.
- Anyukám beleszeretett egy kínai férfiba, aki később az apám lett, és akivel boldog élete kellett volna hogy legyen. Eleinte tényleg az volt, és én voltam kettejüknek a szeme fénye, de aztán... aztán mintha valami eltűnt volna. Veszekedni kezdtek, még a legapróbb dolgokon is, ami korábban szinte sosem fordult elő, és aztán egyik nap elém álltak azzal, hogy már nem szeretik egymást, és külön fognak válni.
- Sajnálom - rakta a fiú vállára a kezét Jisung a beállt szünetben. Nem igazán tudta, mi mást mondhatna, Chenle-nek azonban szerencsére ennyi is elég volt ahhoz, hogy folytassa a történetet.
- Mindketten biztosítottak róla, hogy engem ettől még ugyanúgy szeretnek, és nem kell választanom közülük, mert felváltva lakhatok mindkettejüknél, és ezt még úgy ahogy el is tudtam volna fogadni, ha valóban megvalósult volna.
- És miért nem valósult meg?
- Mert... - Chenle-nek itt elcsuklott a hangja, Jisung pedig a hátát simogatva próbált egy kis lelket önteni belé. - Mert miután apa elköltözött és minden papírmunkát elrendeztek, a főtündérek többé nem tartották biztonságosnak rábízni a létezésünk titkát.

Jisung gépies mozdulatokkal húzta magához Chenle-t, aki az ölelő karjai védelmében végre utat engedett a sírásnak.
- Hogy tehettek ilyet veled? - suttogta, még mindig sokkhatás alatt állva. - A saját apád nem emlékszik rád... ez még annál is rosszabb, mintha meghalt volna, nem?
- Sokkal rosszabb - erősítette meg Chenle elhaló hangon, miközben Jisung ölébe fektette a combjait. - Annyira hiányzik.
- Mikor történt ez?
- Másfél éve - motyogta lehajtott fejjel a tündérfiú.
- És nem lehet valahogy meggyőzni ezeket a tündéreket, hogy adják vissza az emlékeit? - kérdezte Jisung, bár maga sem hitte, hogy ez járható út lenne.
- Már próbáltam. Ott könyörögtem nekik, hogy ne tegyék, de egy gyerek szava nem sokat ér azoknak, akik már több száz éve élnek.
- Sajnálom. Nagyon nagyon sajnálom, Chenle - temette a fiú hajába az arcát Jisung. Fogalma sem volt, mit mondhatna még, a barátja azonban ennyiből is értette, hogy mit érez, legalábbis a hallgatásából erre lehetett következtetni. A szél egyre erősebben zúgott körülöttük, őket azonban nem lehetett már szétszakítani semmivel, és talán egy örökkévalóságig is elüldögéltek volna egymásba kapaszkodva a dombtetőn, ha nem kellett volna még valamit megbeszélniük.

- Nem lehetünk egy pár, Jisung - szólalt meg Chenle, egy kissé rekedten a sírás után. - Az most mindegy, hogy tudok-e szerelmes lenni vagy sem. Nem veszíthetlek el téged is.
- Pedig én örökké szeretni foglak, akkor is, ha csak a barátságig engeded - jelentette ki Jisung gyengéden a tündére hajába túrva.
- Azt tudom, hogy hogyan legyek a barátod - sóhajtott fel a kellemes érzésre Chenle. - A szerelem ismeretlen terep, és nem merek megkockáztatni egy ahhoz hasonló helyzetet, mint amikor a tengerparton voltunk.
- Akkor barátok maradunk - egyezett bele Jisung, egyvalami azonban nem hagyta nyugodni. - Chenle, te... azt értem, hogy miért nem akarsz a szerelmem lenni, de ettől függetlenül érzel valamit irántam?
- Szeretlek - jelentette ki a fiú dacosan, Jisung pedig inkább nem firtatta tovább, hogy hogy érti ezt.
- Én is téged - suttogta, majd ismét hallgatásba burkolózott, hogy az övé mellett érezhesse Chenle heves szívverését is, amit minden bizonnyal csak a felkavaró emlékek gyorsítottak fel ennyire.