Desire No Feelings

Uno

tekintély

A nő tűsarkú cipője fenyegetően kopog a kövezeten. Göndör haját szoros kontyba tekerte, egyetlen kósza tincs sem áll félre. Márkás fekete kosztümöt visel, lábán harisnya feszül. Minden lépése puskapor ropogására emlékeztet. Minden szempár ami találkozik a metsző, hideg tekintetével idegesen néz más irányba. Pontosan tudja mindenki, kicsoda ő, és miért jött. Pontosan tudják, hogy elég egy rossz pillantás, és ők halottak. A nő határozottan, kecsesen halad végig a folyosón. Szánalommal futtatja végig kék szemeit mindenen és mindenkin amit górcső alá vesz. Egy hatalmas kor lepusztult homálya, emléke csupán ez az épület a számára. Hamu, por, törmelék. Az itt tartózkodó emberek az elesett sereg sérült és megnyomorodott katonái. A nő arra gondol, bárcsak ne kéne megtennie amire készül. De kénytelen, mert nem engedheti meg magának, hogy vesztesként kerüljön ki ebből az örökös harcból. A nő arra gondol, a férfiak műve mindez. Miattuk hever a lábai előtt csatamező, nem pedig győzedelmi örömöt hirdető dicsőség. A tárgyalóterembe lépve egy emberként hallgat el az összes bent tartózkodó férfi. Férfiak. A nő lenézően méregeti mindegyiküket, amint erejüket fitogtatva kihúzzák magukat, körbeülvén a hosszú asztalt. Mindegyiküket, kivéve egy fiatalembert közülük. Rá egyenes és vegytiszta gyűlölettel néz, bármiféle felesleges színjátéktól mentesen. Az asztalfőhöz érve az elegáns bőr aktatáskáját helyezi a számára kijelölt székre, de ő maga állva marad. Eddigi feszes tartását még jobban kiélezi, kihúzza magát, a teljes teste megfeszül.
- Szégyen - ezt az egyetlen szót ejti ki a száján. Belevág a csendbe a rekedtes, határozott hang. - Szégyen, uraim. Az egyetlen szó, ami eszembe jut arról amit látok - szegi még feljebb az állát. A szinte költői gyönyörűséggel kiejtett szavak mintha visszhangoznának a teremben. Még csak megmozdulni sem mer senki. - Szégyen, hogy a név amit egykor féltek és tiszteltek az emberek, ma már csupán egy csapatnyi vesztest jelent a fél világ számára. Bohócokat, komédiásokat - folytatja indulattal. - Azért vagyok itt, a Ferrari név viselőjeként és egyetlen élő, jogos örököseként, hogy véget vessek ennek. Fájdalom volt látnom, amint az ágaskodó paripa visszafejlődik vágtára képtelen gebévé és megszégyenít mindent, amit ez a név, ez a legenda képvisel. Készen állok átvenni ami megillet és a saját kezembe venni ezt a csapatot, annak minden egyes apró részletével.
- Maga? Csak úgy idejön, és elvárja, hogy behódoljunk önnek csak mert a neve Ferrari? Nagyságos kisasszony... - szól egy férfi az asztal másik végéről. Nem mer kuncogni senki.
- Nem elvárom. Kötelező, ha továbbra is gondoskodni akar a családjáról Signor Rossi - villant gyilkos mosolyt a nő. A vörös rúzs szinte lángol az ajkain amint beszél. - Pontosan tudom, hogy sokukban megfogalmazódott hasonló. Választhatnak, én is így fogok tenni. Döntéseket hoztam, és fogok hozni a jövőben. Ebben a teremben már négy munkanélküli van, és nem is tudnak róla - nevet ördögien. - A nívó amihez fel kell nőniük, nem való mindenkinek. Mint például Signor Binottonak sem - tekint a hozzá legközelebb ülő szemüveges férfira. - Köszönjük a sok éven át tartó alázatos munkáját, de most elválnak útjaink. Itt a végkielégítése - vesz ki a táskájából egy mappát. A megszeppent csapatfőnök elé dobja az asztalra, egy ágyú dörgése apró pisszenés a csattanáshoz képest. Megfagy a levegő. Szinte lélegezni sem mer senki. Mindegyikük tudja, akár ő is lehet a következő.

A nő rágyújt egy cigarettára. Kimerítette és felidegesítette az oktalanság, a tisztelet teljes hiánya az irányába. A távolba mered, a zászlókat figyeli amiket alig lenget a gyenge szellő. Az ágaskodó paripa és a három szín amely az országot reprezentálja. Értelmét vesztett jelképeknek találja őket. A nő úgy érzi, figyeli őt valaki. Hátrapillant, óvatosan, csupán a nyakát elmozdítva.
- Egy ilyen kifinomult és gyönyörű hölgyhöz mint maga, nem passzol a dohányzás - a hang csengése ismerős, több mint ismerős a számára. Az illető szépen beszéli az olaszt, de nem az anyanyelve. Vegyül a hangjába valami más dialektus.
- Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményét Señor Sainz - felel kimérten. Továbbra sem néz a férfira.
- Maga aztán nem kertel. Ez tetszik - vált sokkal közvetlenebb hangnemre a férfi. A nő elmosolyodik az ismételt magázó megszólítás hallatán.
- Ismer, Señor Sainz. Jobban is mint kéne - nyomja el a csikket. - Megkérném, hogy fáradjon vissza az épületbe.
- Szóval ennyi, Zeta? - szólítja a nőt azon a néven, amit régóta nem hallott már.
- Önnek is, ahogy mindenki másnak, Signora Ferrari - lép közelebb a férfihoz. A jéghideg kék és a forró, szinte fekete tekintet összefonódik. A férfi legszívesebben megcsókolná a nőt, de nem teszi. Már más emberek mint oly sok éve. Más pozícióban, más közegben mozognak.
- Megértettem, Signora Ferrari - mondja lágy hangon. A nő szégyelli, hogy engedi magát a hatása alá kerülni. Pontosan ugyanígy csavarta el a fejét tinédzserként. Ezerszer és egyszer bánta már meg.
- Helyes. Arra kérem fáradjon vissza velem, még beszédem van magukkal.
- Csak ön után - nyitja ki a nő előtt az ajtót. Biccentéssel köszöni meg az udvariasságát, és visszasiet a tárgyalóba a férfivel az oldalán. Még mindig ugyanúgy vigyázzban, feszülten ülnek mind.
- Mindenki kifelé, kivéve Señor Sainz és Monsieur Leclerc - int a kezével. Kérdés nélkül engedelmeskedik mindegyikük. A fiatalabb pilótát meglepi és enyhén megrémiszti a nő tekintélye, a spanyol csak halványan mosolyog. Pontosan ilyennek ismerte meg őt már annak idején is. - Először is, bocsássa meg a kiejtésem, ha helytelenül mondtam volna a nevét, a francia nyelv finomságai nem az erősségem - fordul a monacói felé.
- Semmi baj, tökéletesen ejtette - szól kissé ijedten a férfi. A szemében tükröződik a félelem, a kilátástalanság érzése. Nem tudhatja, ő lesz e a következő.
- Gondolom sejtik, hogy okom van külön magukkal beszélni - néz jelentőségteljesen. Mindketten hevesen dobogó szívvel bámulnak a jeges íriszeibe. - Félnek, igaz? - nevet gonoszan.
- Ne vegye sértésnek semmilyen formában, de úgy érzem, okunk van rá - szól halkan Leclerc.
- Van okuk, hogyne. Ahogyan itt mindenkinek - tárja szét színpadiasan a karját, nem túlságosan nyugtatva a két férfit. - Van okuk félni. Maguk egyedül vannak. Egyedül, akár a magányos pálma a sivatag közepén csörgedező oázisban - fokozza tovább a feszültséget, az ajkain rémisztő vigyor ül. - Maguk az egyedüli dolog ami működőképes ebben a csapatban - fejezi be a monológját. A két pilóta mázsás tehertől szabadul meg. - Akik mindig végzik a dolgukat, akik kiállnak végre ezekkel a kontárokkal szemben. Maguk az utolsó reményem - színlel érzelmet. A szíve kemény akár egy kőszikla, amin a világ legerősebb csákánya is aligha ejtene akár karcolást is. - Másképpen ez nem megy, csak ha maguk próbálják meg áthidalni a többi balfék által vétett hibák sorozatát. Képesek nekem erre?
- Önért? Bármire - néz mélyen a nő szemébe a spanyol férfi. A nő megremeg. Már nem tartja jó ötletnek amit ezzel magára vállalt.