Desire No Feelings

Cinque

igazság

A nő ismét fáradtan lép be a ház ajtaján, majdnem megbotolva a küszöbben. Az édesanyja elé siet, lesegíti a kabátját.
- Már nem tudtam mit mondani neki Elena. Mióta átvetted a csapatot sosem vagy itthon. Carlota nagyon hiányol téged...
- Tudom, anya. Tudom - fogja fáradtan a fejét. Túl sok impulzus éri egyszerre, úgy érzi menten szétszakad.
- Menj be hozzá. Nem akart elaludni nélküled - mutat az asszony szigorúan a kislány szobájának irányába. A nő alig vonszolva magát bemegy a bézs színű falak közé és igyekszik mosolyt erőltetni nyúzott arcára.
- Lotti! Már rég aludnod kéne kincsem - ül le az ágy mellé.
- Hiányoztál - ugrik a nyakába a kislány. - Sosem jössz haza. Azt akarom, hogy itt legyél velem...
- Tudom édesem, tudom. De sokat kell dolgoznom és utaznom...
- És apa? Ő miért nincs itt? Ő vigyázhatna rám amíg te távol vagy.
- Mi régóta nem beszélünk az apukáddal kicsim. Nagyon sajnálom, de ő nem lehet veled...
- Minden más gyereknek van anyukája és apukája is. Mindenkiért együtt jönnek az iskolába... - kezd könnyezni a kislány. A nő szíve kettészakad. Nem tudja mit mondhatna a lányának ami könnyíthetne a kis lelkén. Nem tudja hogyan oldja meg ezt a helyzetet anélkül, hogy belekeverje a férfit. Rájön, hogy már réges rég belekeverte őt. Azon a bizonyos éjszakán Monacóban.
- Mit szólnál ha a jövő héten eljönnél velem? Megnéznéd hogyan dolgozom, hm?
- És az iskola?
- Kikérlek, rendben? Csapjunk egy csajos hetet, csak mi ketten! - mosolyodik el a nő a kislány ragyogó szemeit látva. Betakarja, leoltja a lámpát majd a konyhába megy, ahol az anyja vár rá.
- Alszik?
- Igen. Megígértem neki, hogy legközelebb magammal viszem.
- Biztosan jó ötlet ez?
- Fogalmam sincs. De nekem Lotti az első. Ha velem akar lenni, velem jön a futamra.
- Carlos nem hülye, bármennyire is annak nézed. Össze fogja rakni a képet a kislányról aki a tökéletes hasonmása...
- Kérlek ne mondd ki a nevét. Carlota pedig nem az ő lánya. Én neveltem fel, tehát az enyém. Nincs semmiféle kép amit összerakhatna.
- Aggódom Elena. Aggódom érted. Hogy megint csalódni fogsz...
- Már nem vagyok gyerek, anya. Felnőttem. Meghozom a saját döntéseim segítség nélkül. Most pedig ha nem bánod, lefekszem - indul a szobája felé. Hiába kimerült, a gondolatai mégsem hagyják aludni. Pontosan tudja, hogy az édesanyja igazat mond, de magának sem meri bevallani a tévedést. A biztonság kedvéért dupla adagot nyel le az altatóból. Álomtalan alvás helyett azonban a férfi képét látja maga előtt. Tényleg tökéletes másolata a kicsi lány aki a másik szobában fekszik.

Miután a napokban az egész várost bejárták, csütörtökön már csak a pálya és annak környéke vár felfedezésre. A kislány szorosan fogja anyja kezét, ahogyan belépnek a kapukon és végigsétálnak a motorhomeok közt. Kíváncsian nézelődik, kérdezgeti a nőt, miért bámulja őket mindenki.
- Azért néznek mert nagyon szép vagy - biztosítja. Valójában pontosan tisztában van azzal, hogy miatta mereszti mindenki a szemét az irányukba, és miatta kattan a rengeteg vaku. Amilyen gyorsan csak tudnak, a csapat főhadiszállására mennek, mielőtt még kezdődne a sajtótájéjoztató. A nő összepakol az irodában, míg a lánya türelmesen vár. Aztán újra kézenfogja és ismét útnak erednek, ezúttal a hiénák közé.
- Lotti, maradj Veronica mellett, amíg én odabent vagyok, jó? Pár perc és jövök is - bízza rá az asszisztensére. A tekintetéből könnyedén kiolvasható, hogy bármilyen erőszakos cselekedetre képes lenne a fiatal alkalmazottjával szemben, amennyiben bántódás éri a lányát.
- Signora Ferrari - köszönti a nőt némi éllel a hangjában Christian Horner.
- Mister Horner - nyújtja a kezét ördögi vigyorral.
- Köszönöm, hogy kérés nélkül minősítette a csapatomat a legutóbbi nyilatkozatában. Igazán nem kellett volna - fogadja el a kézfogását a férfi.
- Igazán nincs mit. Építő kritikának szántam. Ki tudja, talán legközelebb én tanulok valamit magától.
- Nyilvánvalóan... - szűri a foga közt a Red Bull csapatfőnöke. Nem sokkal később helyet foglalnak odabent, és már kapják is az előre megírt és megfontolt kérdéssort.
- Signora Ferrari - kezdi kissé félénken a legutóbbi alkalommal is porig alázott újságíró. - Hogyan tervezi kiaknázni a lehetőséget, hogy mindkét pilótájuk remekül teljesít?
- Természetesen a legfontosabb az őszinte és egyenes kommunikáció. Amennyiben mindketten követik az utasításokat és bíznak a döntéseimben, sikerre fogjuk vinni a csapatot - feleli.
- Mik a konkrét tervei a szezonra nézve?
- Egyéni szempontból a világbajnoki tabella első és második helye, csapatszinten pedig a konstruktőri trófea.
- Reális esélyt lát ennek a célnak az elérésére?
- Megvan mindenünk ami kell. Győztes autó, győztes pilóták, győztes csapat. Nincs szükségünk másra. Köszönöm - teszi le a mikrofont. Figyelmesen végighallgatja a többiek válaszait, hátha elszólnak valami apróságot amit később ellenük használhat. Mikor kisétál az épületből, megpillantja az asszisztensét a kislánnyal, valamint a legrosszabb rémálmával beszélgetve.
- Señor Sainz - biccent, majd egyből magához öleli a lányát, védelmezve őt a férfitől. - Köszönöm Veronica, elmehet - közli tárgyilagosan, rá se nézve a megszeppent alkalmazottjára.
- Anya, találkoztam Carlossal. Azt mondta, beülhetek az autójába! - vigyorog tele szájjal a gyermek.
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét a nő.
- Kíváncsi volt, milyen egy versenyautó közelről. Gyere Carlota, megkérjük a szerelőimet, és kiprobálhatod - nyújtja a kezét. A kislány hezitál, majd az anyja beleegyező bólintását követően elfogadja a férfi gesztusát és követi őt a garázs felé. A nőt érzelmek egész sora járja át ahogyan a lányát és annak apját figyeli. Egy idegen számára is tökéletesen egyértelmű, hogy összeköti őket valamiféle láthatatlan kapocs. Ahogyan a férfi beemeli az ülésbe, ügyelve nehogy beüsse a lábát, ahogyan magyaráz neki a kormánykerékre mutogatva, a kislány pedig csillogó szemekkel issza minden szavát. Egyszerre fájó számára, és tölti el örömmel ez a látvány. Azt látja amilyen élete lehetne a lányának. De sajnos nem ilyet szánt neki a sors. Talán az ő hibája, talán nem. Sosem tudja meg mi történt volna, ha másképpen cselekszik. A férfi magára hagyja a lányt az autóban ülve, és a nő felé sétál. A nő pontosan tudja, miféle beszélgetés következik. Ezerszer próbált felkészülni rá.
- Tündéri lány.
- Tudom. Az enyém - mosolyog rá büszkén. Ahogyan ott ül a Ferrari volánja mögött, talán egy nap még versenyző válik belőle.
- Hat éves. Már iskolás, igaz?
- Igen. Nagyon jó tanuló, a legjobb az osztályában. Okos lány.
- Mikor akartad elmondani?
- Mégis mit? - kérdezi a nő továbbra is kerülve a szemkontaktust.
- Hogy teherbe estél tőlem.
- Carlota nem a te lányod...
- Nézz a szemembe és úgy hazudj nekem - suttogja dühösen a férfi.
- Carlota nem a te lányod. Semmi közöd az életéhez, vagy az enyémhez - bámul bele a sötét íriszekbe.
- Próbáljuk meg újra - sóhajt hatalmasat, ökölbe szorítva a kezét. - Miért nem mondtad el?
- Már válaszoltam a kérdésedre. Nem. A. Te. Lányod - mondja tagoltan a nő.