Éjféli szikra 3.

Egy halálfaló szerelme

A Sötét Jegy fekete körvonalai elmosódnak a szemembe szökő csillogó könnyektől. De még így is kegyetlenül tökéletesen átlátom a hófehér bőrbe vájt koponyát és annak üregéből kikanyargó kígyó pettyezett bőrét. A rajta éktelenkedő fekete foltok láttán úgy érzem, mintha a hüllő kiszabadítaná magát az őt lebéklyózó csontokból, hogy átugorva a gátorüregembe, szétcincálja pengeéles fogaival a vérző szívemet.

A tekintetem Draco kétségbeeséstől elsötétült szemeire siklik, ami egyenesen az én könnytől ázott íriszembe néz.

- Stella. . .

Gondolkodás nélkül kimászom az öléből, hátrahagyva a fájdalomtól és félelemtől összemorzsolt szívemet. Aminek a darabjai valószínűleg a Draco alkarján éktelenkedő kígyó gyomrában emésztődhet.

- Bébi. . . - kászálódik le az ágyról a szőke fiú, mire én elhátrálok. A látványát sem bírom. A félelemtől csöpögő szemeit. A bokszer takarta testén húzódó izmokat. Az alkarján lévő Sötét Jegyet. Azt az áruló, manipulatív, halálfaló szívét. Képtelen elviselni mindezt a szívem, mivel a szemem segítségével ez mind eljut oda, ami eddig a szerelmünket kalitkázta be. - Kérlek. . . csak hallgass meg!

- Nem - rázom meg a fejem. Göndör loknijaim játékosan futkosnak végig a nyakamon, egyes tincsek az arcomra ragadnak könnyeim vonalán. - Nem akarom hallani. . .

A könnyeimet törölgetve felhúzom a nadrágomat és fekete felsőmet. Egyszerűen nem bírnám, hogy a szemei a bőrömön futkosnának, és közben hozzám érne azon ujjaival, amikhez tartozik a Sötét Jegy.

Bekötve a cipőmet felegyenesedem, de nem kalkulálok azzal az eshetőséggel, hogy az ezt megelőző három másodpercben felszámolta a közöttünk lévő távolságot. Az a karja, a csuklómra tekeredik, hogy maradásra marasztaljon. Szeme, ajka, arca könyörög azért, amit már rég elvett tőlem.

- Bébi, csak. . . - csuklik el a hangja. - Had magyarázzam meg!

- Eressz el! - tépem ki a karomat a szorításából.

Ellépek a fiútól és a feketére lakkozott ajtó felé veszem az irányt, azzal a céllal, hogy a könnyeim, haragom, félelmem és fájdalmam katlanjába zuhanhassak. Ami könyörtelenül el fog pusztítani, lángba borítja minden sejtem. De nem érdekel. Egyedül az számít, hogy mindennek ne legyen az a fiú a szemtanúja, aki a karmai közt tartja a piszkavasat.

Egy könnyed csuklómozdulattal kinyitom az ajtót, de épphogy kipillanthatok a sötéten kacskaringózó folyosóra, Draco mellettem terem és az arcom mellett elnyúlva, bevágja az ajtót. A kilincset ráncigálva próbálok kijutni, viszont a csiszolt fafelületnek támasztott keze miatt csapdába ejtett. Nincs kiút.

- Engedj ki! - rántok egyet a kilincsen. Érzem a tarkómat csapkodó leheletét és a vállamat súroló kezét, de valamiért a sós könnycseppjeimet ez nem tudja érdekelni.

- Kérlek, ne félj tőlem! - könyörög elesett hangon, míg én véget nem érhetetlenül rángatom az ajtót. Könnyeim minden mozdulattal egyre hevesebben csordogálnak le az arcomon. Egy röpke pillanatban hozzám ér, amitől megrezzenek. Azon nyomban elhúzza a kezét. - Téged soha nem bántanálak!

Tőle félek? Attól, hogy a Sötét Jegy által megbélyegzett kezei miatt bánthatna engem? Nem. Bár rengeteg zúzódást ő okozott, aminek a hegei még a szívemen húzódnak, soha nem gondolnám azt, hogy úgy ártana nekem. Attól félek, hogy a halálfaló mivolta milyen sebeket ejthet a szerelmünkön, hiszen már ebben a pillanatban is repedeznek be azok a rubint burkok, amik eddig védelmezték a szívünk.