Éjféli szikra 3.

Fekete csókok

Jéghideg vízcseppek csordogálnak végig mezítelen bőrömön. Kiradírozzák az arcomra szökő pírt, versenyt futnak melleim domború startvonalától bekékült ujjaimig. Megfagyott vértócsaként gyülekeznek a talpam alatt. Fekete karmokban végződő ujjaim nem párát törölnek le a zuhanyfülke falairól, hanem hófehér jégvirágokat, amik jeges hajtásokként bontakoznak ki az üvegen.

Sötét mosoly ül az ajkaimon, amikor a tenyerembe folyatom a magnóliás tusfürdőhabot. Rózsaszín illatbombaként kenem szét sápatag testemen. Az ujjaim körberajzolják a bőr alatt futó, testemet behálózó fekete ereket. Halovány csíkokként bújnak meg a hajam vonalánál, karcsú vonalaimon, szívem tövénél. Nem meleg vér áramlik benne, nem kergetőzik benne vöröslő folyadék. Mágia csörgedezik a fekete erekben. Átokszülte, halálcsókolta mágia.

Elégedetten hallgatom a mellkasomban erőlködő szívemet. Igyekszik hozzájutni a pirosan, kéken futó erekhez, próbálja visszacsábítgatni az elmémben bebörtönzött árnyoldalamat. De a fekete erek elorozták a vörös vér világos pályáját, az énem, aki voltam, fekete lángokban ég.

A szívem feladja. Magára engedi a sötét fürtjeimbe hulló jéghideg cseppeket. Fagyos dér ütközik ki a vörös húson, dermedésbe torkollanak a hevesen lüktető billentyűk, elpengetik utolsó melódiáit a szívem húrjai. És feladják. Megfagynak a bőrömön végiggördülő cseppektől.

Behunyom a szemeimet, amik szurokfeketére olvadtak a barna zöldes árnyalataiból. Vigyorogva konstatálom az elmémben uralkodó sötétséget és a lelkem trónján szenvedő énemet. Azt a Stellát, aki nem tudott megbirkózni a fájdalommal, azt a Stellát, aki nem tudta túltenni magát a bátyja halálán, azt a Stellát, aki nem bírta elviselni, hogy szerelmes önnön gyilkosába. És most szenved, fekete lángokban ég. Kiengedett a börtönből és percekre, órákra, napokra, akár hetekre ráfordította a kulcsot élete cellájára. Már csak el kell érnem, hogy a fekete lángok martalékává őrlődjön a kulcs.

Pansy átka egyenesen a szívembe hatolt. Újabb szabályokat vésett az elmémbe, újabb törvényeket állított fel. Stella napsugaras oldala bármelyik pillanatban visszatérhetne. Önmagát száműzte a testéből, hogy saját lelkének a rabja legyen, nála van a kulcs, ami visszaengedheti melegen lüktető szívét a helyére.

El kell érnem, hogy örökre odabent maradjon. El kell érnem, hogy örökre idekint maradhassak.

Stella árnyoldalaként.

Évekkel ezelőtt kiengedtek a friss levegőre. Stella rózsaszín ajkát feketére mázolta, testére fekete ereket festett, göndör haját sötétség csókolta Pansy átka. Hetekig nem kellett elméje legsötétebb zugaiban rejtőzködnöm. Kudarcot vallottam. Draco csókja egy pillanat alatt visszataszított a végtelenbe. Csíntalan mosolyra perdülnek az ajkaim. Új szabályok léptek érvénybe. Draco csókolhatna, hozzám érhetne, a nyelvével, az ujjaival izgathatna, akár meg is dughatna. . . semmit sem érne el. Stella Potter alkotja a törvényeket. Egyedül szabad akaratából távozhat elméje börtönéből.

De addig is. . .

Lemosom magamról a magnólia tusfürdőt és élvezem a hideg zuhany hűvös cseppjeit. Ha rajtam múlik nem olvad meg a szívem. El fogom érni, hogy Stella ne akarjon visszatérni. Olyan világot teremtek számára a Roxfort vaskos márványfalai közt, ami felérne a pokol vassal vert bugyraival.

Léptek verik fel a csöndet. Draco léptei.

Hát persze. Biztosra veszem, hogy vöröslő szemekkel túrta fel a kastélyt, hogy megtalálja a szerelmét. Pont nem kukkantott be Pansy szobájába, pont nem rontott rá a hálómra, ahol a szívemre irányított átoktól nyíló rózsaként bontakoztam ki Stella napsugaras testén. Feladta a keresést.