végtelen búzamezőkön sodor a bánat, a városban mindenhol téged látlak.
a tavasz megolvasztja bennem a szorongást. kinövök bőrömből. jégcsíkok fekszenek táblákban, szétzilált mozgásuk elringat. holnapra már távolra álmodom magam. amott kék szigetek sejlenek fel a láthatáron, a napfelkelte leszaggatott arcai?
végtelen tájakon vonszollak, az utcákon árnyak másznak.
pórázra kötöd a magányt, meg kell óvnod a szélfúvásoktól, így magad mellé fekteted. a holdfényben ragyogva jár táncot neked, mozgására hullámzik a mező. holnapra már folyót sírsz magadnak. a kövekre akasztod magányodat. kósza madárrajok sejlenek fel a láthatáron, talán a naplemente elcsúfított másai.
végtelen partokon vizek hullámzanak, szakadékok, mondanád. éjfélkor visszahúzódsz a morajlásba.
YOU ARE READING
opálmagány
Poetry„lassan megeszed a fekete, hideg földet, hogy titokban egyszerre hozhassa el neked a hideget, a forrót, a lázat, amit szeretsz" - Székely Örs (borító: Tomoko Nagakawa)
