opálmagány

エル

és már megint sírva kelek,
mert tudom, hogy jobban szeretlek magamnál.
elhinni, hogy van jövőnk a koromfeketén
csillámló folyóban, hogy ez egyszer nem buksz
le a víz alá, hanem fentmaradsz és kapálózol.

zölden kavarog a felszín,
a napfény derékbe törik rajta,
én az egyik tavirózsa bibéjében hajtom álomra fejem.
már megint jobban szerettelek.

elhinni, hogy van feledés, hogy talán a víz
mélyére is beszűrődik némi fény.

mikor alábuksz, hajad elnyeli a sás.
ott kucorgok a szirmok párnáján,
végtagjaim elolvadnak a napfénytől.
ezt is megsírom magamnak.
örvény gomolyog talpad alatt,
a féktelen harag kibuggyan néha a békák száján.

mindig picit jobban szétszedlek,
mint ahogy azt szabadna,
részecskéid a vízen úsznak, csupán a fejed marad lent a hideg mélyén.
hajadat bűvkörében tartja a sás.

sok időbe telik megtanulni a felszínen maradást.
ahhoz együtt kellene lélegeznünk a folyóval.
ezért mikor lebuksz a zavaros vízbe,
összegömbölyödök és felejtek.

cseresznyevirágokat öklendezem hűlt helyedre,
szememből homok pereg.
összefonódik a vízen ringó atomjaiddal.

kiáshattuk volna a gödröt, amit túlzott jóindulattal elneveztél medencének.
hogy hajnalra megteljen az égen kúszó felhőkkel.
mikor elfordítod fejed, a zavaros víz veled együtt
kavarog, oldalára fordul a folyó, mint egy nyugtalanul alvó óriás,
a lyukakon beszivárog a csatornákban peshedő magány.

a folyó most is csendesen lélegzik, olykor
megremegteti a tavirózsát.
ez a lélegzés más, mint a miénk, mi hevesen zihálunk.
vakfoltjai vagyunk a víznek. a sásban úszó fejed feketévé teszi a növényzetet.

vájj magadnak utat az iszapban,
mert a felszínen elolvadnak a növények és a tavirózsa egyre csak halványul.
beleömlök a gerincen húzódó csatornába.
és már megint sírva felriadni,
mert jobban szeretlek magamnál.
eltaposott cseresznyevirágként öklendezem a medencénkben.
az árnyékoddal takarózom, mert elhiszem, hogy van feledés.

akkor is, ha nem tudsz a felszínen maradni
és ez itt mind csak egy olcsó éjszakának a kivetülése.
már megint.