Gyönyörű elrablom...

12.rész

Reggel Dominik karjaiban ébredtem. Meleg lehellete csiklandozta a nyakamat. Fel akartam kelni, hogy felöltözzek, de ekkor Dominik visszahuzott magához.

-Nem mész inenn sehova. -mondta rekedtes hangján amire engem a hideg kirázott, de jó értelemben. Megfordultam és belenéztem zöldes-barnás íriszeibe amire ő is belenézett az én szemeimbe. Így feküdhettünk még egy jó ideig majd megszólaltam.

-Ha már nem kelhetek fel akkor bekapcsolnád a Tv-t? -kérdeztem tőle, majd a távirányítóért nyúlt és bekapcsolta azt. Ám amikor meghallottam a híreket, lefagytam. "Kis idő múlva az ismeretlen emberrabló újból akcióba lépett. Viszont most nem fiatal lányokat rabolt el hanem megölte azokat a városban lévő kis sikátorban. 3 lány vesztette életét. Mindegyik áldozatot leszúrta a szívük helyén, majd otthagyta őket. Kérünk minden embert, hogy a lehető legovatosabban közlekedjen a városunkban..."
Az előbbiek hallatán lefagytam. Ki lehet a gyilkos? Mivan ha Dominik az? De ő a napokban a legtöbb idejét itthon töltötte velem.

Dominik észrevette rémült arcom és a fejemet maga elé fordította.

-Nem én voltam. Esküszöm. -mondta. Láttam az ijedtséget a szemébe. Úgy tűnt, hogy igazat mond. -Lizy, komolyan mondom. -mondta aggódva az arcomat kémlelve.

-Hiszek neked. -mondtam miközben mélyen a szemébe néztem. Úgy tűnt mintha megnyugodott volna ez előbbi hallatán. Ezután szorosan magához ölelt majd egy puszit nyomott a homlokokra. -Ha nem te voltál, akkor ki lehet ez a pszichopata? -mondtam.

-Nem tudom, de remélem minél hamarabb elfogják. -mondta komolyan.

-Félek... -mondtam halkan és éreztem ahogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon.

-Ne félj, itt biztonságban vagy. -mondta majd letörölte a könnycseppeket az arcomról.

Reggeli után felmentünk a szobába majd filmet néztünk, mint mindig. Film közben a könnycseppek elkezdtek versenyezni az arcomon. Eszembe jutott a családom. Rettentően hiányzanak. Már kb 1 vagy 2 hónapja nem láttam őket. Vajon még emlékszenek rám? Még keresnek?

Dominik felém fordult és észrevette, hogy sírok.

-Lizy...mi a baj? -kérdezte aggodalommal a szemében. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Mi van ha mérges lesz rám? De úgy gondolom, hogy egy próbát megér.

-A családom...nagyon hiányoznak. Látni szeretném őket... -mondtam miközben a könnyeim újból megeredtek.

-Haza engedlek ha annyira szeretnéd. De ugye tudod, hogy nem mondhatod el, hogy hol voltál? És majd találkozni fogunk, mivel már nem tudnék újból nélküled élni. Lizy...szükségem van rád. Megváltoztattál. Már nem az a hidegvérű gyilkos vagyok. Megtanítottál újból szeretni. És...és nem akarom, hogy elfelejts... -mondta majd egy könny gyűlt neki is a szemébe. Úgy éreztem ketté szakadok. Szeret? Tényleg érez irántam valamit?

-Rendben. Köszönöm. És nem foglak elfelejteni. Ha tényleg megváltoztál akkor majd eljöhetsz hozzánk is. Tudod már én sem tudnék nélküled...élni. Bármennyire is nem szerettem volna...megkedveltelek. És igazából nem csak megkedveltelek. Ez több annál. -mondtam őszintén amire elmosolyodott és közelebb jött hozzám majd ajkait az enyémekre tapasztotta. Ebben a csókban benne volt minden érzés amit egymás iránt éreztünk. A szeretet, a vágy, a szenvedély.

Egy idő múlva levegőért kapkodva elváltunk egymástól. Én elpirultam, és Dominik szája sarkában egy huncut mosoly jelent meg.

◇◇◇

Ebéd után felmentünk majd visszavettem a régi ruháimat amikbe voltam amikor Dominik elrabolt.
Délután 3 óra volt ezért úgy döntöttünk, hogy kicsit később megyek haza, 5 óra körül. Ebben a két órában csak feküdtünk az ágyon. Én Dominik mellkasára tettem a fejem és ő a vállamra tette a kezét. Csend volt. Úgy éreztem itt tudnék feküdni örökre.