A 69 csapás |¦18+¦|

3.

A részben előforduló esetleges idegen szó és a hozzátartozó jelentése: szuggeszív - kényszerítő, ellenállhatatlan hatású

Sűrűn kell pislognom, hogy meg tudjam szokni a vakító fényt. A hasamon fekszem egy puha de korom fekete ágyon. Meglepettséggel tölt el, milyen finom szövetbe burkolózva fekszem. Még ott kellene lennem annál a nyomorúltnál aki elrabolt. Apámat szerintem nyugodtan kizárhatom a megmentőim listájáról. Most biztos örül, hogy nem vagyok már a terhére. 

Lassan megpróbálok felülni és felkészűlni a fájdalomra, ami nagy meglepetésemre nem jön. Nem érzek magamon ruhát. Az érzésem beigazolódik amikor lenézek és megpillantom meztelen bőrömet. Kitakarózok és felállok. Körűlnézek a szobában. Minden fekete és arany színekben pompázik, az egyettlen fényforrás a szobában egy hatalmas ablak. De az elegendőnek is bizonyúlt. Egy fekete fotelon megláttam egy szintén fekete ruhát. Felvettem és belenéztem a fotel melletti tükörbe. A ruha kecsesen simult a testemhez. A bőröm valahogy olyan furcsán szépnek tűnt. Szinte csillogott. Lassan odasétáltam a tárgyhoz és belenéztem. A fekete hajam a szokásosnál jobban fénylett viszont az anyukámtól örökölt világos kék szemem valahogy kifejezetten halottan nézett ki. Oda mentem az ajtóhoz és lassan lenyomtam a kilincset. Egy sötét folyosón találtam magam. Hirtelen ötlettől vezérelve elindúltam jobbra. Gyors léptekkel próbáltam megkeresni a kijáratot, de mindhiába. Már bepánikolt állapotomban megállított hírtelen a semmiből egy férfi. Furcsán kicsi volt, vagy két fejjel lehetett nálam alacsonyabb.

- Ne fuss! - a rekett hangja kissé meglepett.

- Hol vagyok? - a szavaimat remegve tudtam csak kimondani.

- A pokolban, Emily. - mondta a fekete ruhás alacsony alak.

- Honnan tudja a nevemet? Miért vagyok itt? Én... - semmit sem értettem.

- Emily ígérem, mindent meg fogsz tudni a maga idejében, viszont nem az én feladatom elmondani a rád vonatkozó információkat.

- Akkor kinek?

- Lucifernek. - halkan ejtette ki a nevet, lehajtott fejjel.

- Az ki? - kérdeztem. Aztán meghallottam egy mély, rekett, dekadens hangot magam mögött.

- Én! - a hangjára megborzongtam. - Gerald! Elmehetsz, innentől át veszem. - miután Gerald gyorsan elment, kettem maradtunk. Ő még mindig mögöttem állt, én meg még mindig nem mertem megfordúlni. Megéreztem a lehelletét a fülemnél. - Eltévedtél kicsi démon? - a hírtelen hang miatt egy kicsit megugrottam, majd összeszedve minden bátorságomat, és a félelmemet elnyomva, hátrafordúltam. Egy nálam maximum pár évvel idősebb srác állt. Kívűlről nagyon szuggeszív személyiségnek látszott. Magas és brutál izmos. Feketébe öltözött, ahogy itt mindenki. Nagy nehezen elszakitottam a tekintetemet a testéről, és a szemébe néztem. Nagyon karakteres arca volt, gyönyörű méregzöld szemmel és rövid hajjal.

- Te meg ki a fasz vagy? Engedj el, haza kell mennem! - jobb nem jutott eszembe. Felnevetett.

- Kicsi démon... Mint már Gerald mondta: a pokolban vagy. Innem aligha mész haza. De teszek róla, hogy ne is akarj. - Az utolsó mondatot inkább csak halkan magának mondta. Pokol... hmm... Nem hallottam még ilyen kartell csoportról.

- Csak hagyj elmenni. Kösz, hogy megmentettél de nem szeretnék a terhedre lenni. Pénz kell? Megkapod. Csak mondom, engedj el. - látszólag jól szórakozott - Most meg mivan?

- Emily figyu, meghaltál. Mivel az emberi életed során öltél, ezért automatikusan a pokolba kerültél. Én pedig Lucifer vagyok! - Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek. Ez valami vicc. - Látom nem hiszel nekem. Nem baj, majd fogsz! gyere! - megfogta a kezemet és elkezdett húzni a sötét folyosón. A meztelen lábamat dörzsölte sétálás közben az érdes padlószőnyeg. Egy idő után már nem éreztem a szőnyeg okozta fájdalmat mert lefoglalt a feneke látványa. Pasi létére kurva jó seggel lett megálldva. Befordúltunk egy másik folyosóra. A folyosó végén megláttam egy hatalmas ajtót. Mikor oda értünk kinyitotta az ajtót és előre engedett. Egy nagy dolgozó szobának látszott, de a fő szín az itt is meg maradt. Leültem az egyik fotelba, ő meg az asztala szélének dőlt. Furcs érzés keritett hatalmába. Belülről járt át a megnyugvás és már nyoma sem volt a félelmemnek. - Meghaltál. Szerintem örűlj neki. Valószínüleg te is tudod, hogy az az élet nem volt számodra jó. Kérlek érsd jól! Te nem itt születtél és fiatalon haltál meg. Tökéletes Lilith lehetnél. És mostmár halhatatlan. - túl gyorsan beszélt. Mi van?

- Miért haltam volna meg? - röhögtem el magam.

- Mert miután elájultál, lelőttek, majd visszaküldtek apádnak. - morogta. Hát ez meglehetősen beteg.

- Rendben. Bizonyitsd be. - mondtam miközben hátradőltem és reménykedtem, hogy csak kamuzik. Odajött hozzám és az arcomra rakta a tenyrét ami akkora volt mint a fejem. Egy éles fájdalom kíséretében láttam magamat kívűlről. Ami felvillant az egyszerre volt elborzasztó és csodálatos. Csodálatos alatt azt értem, hogy már nem kell visszamennem fölöslegesen szenvedni. Láttam magamat ahogy elvérzek és ezek után azt mondom, hogy csodálatos... Nem is én lennék. Elvette a kezét és leült a mellettem lévő fotelba, és érdeklődő tekintettel meredt rám. - Jó...khm. Elhiszem, hogy meghaltam. Mi ez a Lilithes dolog? - először meglepődve nézett rám, majd gyorsan rendezte arcvonásait.

- Kétszáz éve nincs Lilith. Régen volt pár feleségem. Nagyravágyóak és hataloméhesek. De ők már egy ideje cellában vannak. Hallhatatlanok vagyunk, csak egy dolog tud minket meg ölni. Egy tőr. Ez a tőr végzett a szüleimmel kétezer éve. - elkomorodott az arca -  A Lilith olyan mint egy poszt. A Lucifer is hasonló, csak engem nem átneveztek, hanem tényleg így hívnak. És azt akarom, hogy te legyél az új Lilith.

- Azt akarod, hogy hozzád menjek? - döbbentem meg mégjobban. Az előbb mondta, hogy az összes eddigi felesége valami cellában van. Most meg közli, hogy menjek hozzá.  

- Igen. De nem akarom, hogy úgy érezd, kényszerből kell hozzám jönnöd. - dőlt előre.

- És ezt mégis, hogy akarod kivitelezni? - elmosolyodott

- Úgy, hogy elcsábítalak!