A 69 csapás |¦18+¦|

10.

A puha fű finoman simogatta a talpamat. Valami elképesztő...

- Ugye?! - válaszolt a magamban feltett kérdésemre hangosan. Ezt nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni. - Még mielőtt halálra rémülnél, elmondanám, hogy csak azokat a gondolataidat hallom amiket meg akarsz velem osztani. - fogta meg a kezemet.

- Jó tudni. - mondtam és felnéztem a ködös tájra. Zöld fű, magas fenyők, a levegő enyhén nedves de meleg. Tökéletes! Mindig szerettem az ilyen időt. Kár, hogy nagyon ritkán volt. A távolban lévő hegyeken megakadt a szemem. - Arra mi van? - kérdeztem.

- A hegyek mögött vannak azok a területek amiknek nem igazán van neve. Leginkább a "pokol sötét bugyrainak" tudnám mondani. - rajzolt macskakörmöt a levegőbe - Oda azok a lelkek mennek akik még halál után is bontják a rendet. Már ha szépen akarok fogalmazni. - a megfogalmazáson muszáj volt felnevetnem.

- Ez tetszik! Egyszer mondtad, hogy te ide születtél. Akkor te nem is voltál ott ahonnan én jövök? - most rajta volt a sor, hogy felnevessen.

- De, és mindegyikre emlékszem is. Viszont végig a pokol hoz tartoztam. Te azért nem emlékszel semmire az előző életeidből, mert nem volt. Ez volt az első. Ebből adódóan nincs elég tapasztalatod. Még a mennyben se jártál.

- Egyszer mondta nekem valaki egy bárban, hogy keressek magamnak egy rosszfiút ha a mennybe akarok kerűlni, mert ugyan a jófiuk a mennybe kerülnek, de a rosszak oda juttatnak. Ha ezt figyelembe vesszük akkor már voltam a mennyben. - a karomnál fogva magához rántott. A hírtelen mozdulattól nekicsapódtam izmos mellkasának. Két ujjával fel emelte az állam. Gyönyörű szeme az enyémbe mélyedt.

- Kikészítesz! - mondta és lecsapott a számra.