Köd mögöttem

Szegény kisgyermek: 4. rész

Ady Endre egymás után töltötte ki a hotelszobában található egyetlen darab fél decis üvegpohárba a konyakot. Ivott egy pohárral. Majd még eggyel. És miközben ő részegedett le, érthetetlen módon mégis az én térdeim remegtek az övéi helyett.

Már a harmadik pohárral töltötte, amikor elvettem az orra elől, és helyette én hajtottam le egy kortyra a maró folyadékot.

– Ezt nem lehet kibírni – tettem vissza csendesen az üvegpoharat a dohányzóasztalra. Még a koccanást sem lehetett hallani. – És még csak nem is szeretem a konyakot!

– Én sem úgy terveztem – ivott egy újabb pohárral Ady –, hogy amint Budapestre érek, egyből lerészegedek.

Hát persze, hogy nem, gondoltam némi cinizmussal.

Ferdinánd az ablaknak támaszkodva minket figyelt. Mindenképp mondani akart valami okosat, valami megnyugtató vagy a káosznak némiképp értelmet adó pár mondatot, de persze semmit sem tudott. Inkább megfordult, és hirtelen ötlettől vezérelve behúzta az utcára néző hotelszoba ablakán a vastag sötétítőfüggönyt. Talán attól tartott, a támadónk idáig követett minket, és a harmadik emeletről akar majd egyenként, egy-egy halk, sistergő lövéssel leszedni.

– Úgy gondolom, a történtek után kijár némi magyarázat. Szóval – tette le Ady a poharat –, kik vagytok? Honnan ismeritek Distiát? Ki volt az az ember, aki ránk támadt?

Ferdinánd elégedetlenül sóhajtott, majd elsétált az ablaktól az ajtóig, az ajtótól az ablakig. Mindketten némán követtük őt a tekintetünkkel.

– Nem hiszem, hogy a felmerülő kérdésekre kompetens vagyok válaszolni – rágott meg alaposan minden egyes szót.

Az összes sejtje tiltakozott az ellen, hogy most itt legyen: hatszemközt a nagyanyjával és Ady Endrével, minden szerep és álarc nélkül. Az időutazók szabályai szerint tulajdonképpen egyikünkkel sem szabadott volna beszélnie. Benne pedig úgy éltek ezek a pontok, mint másban a tízparancsolat.

– Nem lehet, hogy nem adnak magyarázatot – intett Ady –, erre az egészre.

– Oké, akkor egy kicsit meggyorsítom a dolgokat – vettem át a szót. Ferdinánd rémülten pillantott rám, de aztán nem mert, vagy egyszerűen csak nem akart közbeszólni. – Az én nevem Vitéz Patrícia, ő pedig – mutattam Ferdinándra –, Vitéz Ferdinánd. Igen, rokonok vagyunk – csaptam le a labdát hamarabb, mint ahogy Ady közbe tudott volna vágni. – Tulajdonképpen csak elenyésző információtöredékeink vannak Distiáról. Tudjuk, hogy egy Pesti Diána nevű nő van az álnév mögött, aki maga előtt Karinthy Frigyest környékezte meg. Beállított hozzá, nagy misztikumot keltve bemutatkozott, aztán érdekes képeket mutatott neki, és arra kérte, hogy ne felejtse el a nevét. Arról pedig – sétáltam most én az ablaktól az ajtóig –, hogy ki volt az a férfi a Nyugatiban, a leghalványabb lila gőzünk sincs. – Most én néztem el hosszasan Ferdinándot. Mert eszembe jutott, hogy akár hazudhatna is nekem, de a tekintetében olyan mély döbbenet ült, a tagjait olyan elemi dermedtség bilincselte meg, hogy nem kellett semmi biztosíték arra, hogy nem hazudik.

– Ez nem valami sok – összegezte Ady a hotelszoba tömzsi kis foteljében ücsörögve.

– Igaza van. – Megkerültem a simára csiszolt kis dohányzóasztalt, rutinmozdulattal elnyomtam Ady Endre ottfelejtett égő cigarettáját, és a lehető legtermészetesebben leültem a szépen megvetett ágyra.

– Most maga jön – passzoltam vissza elegánsan a labdát Adynak. – Mit tud Distiáról?

A költő – a huszadik század egyik legnagyobbja, Góg és Magóg fia, az ember, aki megújította a modern magyar lírát – hanyag-kamaszosan hátradőlt a fotelben, és két szóban összefoglalta nekünk minden ismeretét: