Köd mögöttem

Az utazás mint allegória: 4. rész

Különös, hogy Borisz csakis addig volt kedves velem, amíg le nem törölgette a nyakamra száradt vért, el nem látta a tarkómon a sebet, sínbe nem rakta a bal kezem gyűrűsujját, le nem ragasztotta az oldalamon a kés okozta hosszú karcolást. Csak addig volt óvatos és finom, addig a szavai mintha olvadt vaj vagy vaníliafagyi lettek volna. És szinte aggódva – mondom aggódva! – azt kérdezte, hogy érzem magam, nem szédülök-e, nincs-e hányingerem. Belenézett a szemembe, valami reflex meglétét figyelte a tűz halvány fénye mellett. Aztán megnyugodott, hogy semmi komolyabb bajom, és Ferdinánd felé pillantott, aki ekkor az időgép mellett, a szekér hátulján ücsörgött.

Ekkor kezdett csak üvöltözni.

– Ekkora idióta, felelőtlen, szerencsétlen baromságot akkor sem csinálhattál volna, hogyha szánt szándékkal akartál volna rosszat nekem. És tudod, mi a legrosszabb? – szegezte nekem a költői kérdést. – Hogy még csak nem is akarattal tetted. Bele sem gondoltál abba, hogy amit teszel, annak sokkal komolyabb következményei is lehetnek annál, amit te akár csak el tudnál képzelni.

– Sajnos nem tudom, hogy pontosan mire... – kezdtem volna ártatlannak szánt tudatlansággal, de ő közbevágott.

– Pontosan tudod, hogy mire gondolok. Ferdinánd mindent elmondott. A pénzről. A karóráról. A mezőcsáti csárdában történtekről. – Én Ferdinándra néztem, de ő a szekér nagy, poros kerekét bámulta. – Meg ne próbáld őt hibáztatni ezért. Ferdinánd jól tette, hogy elmondta. És most jól figyelj ide, Patrícia. Azt szeretném, hogy pontosan megértsd, mekkora bajt csináltál. – Nagyot nyeltem, és kicsit jobbra kellett döntenem a fejem. Így anélkül tudtam ránézni Boriszra, hogy a tarkómon lévő sebbe nem nyilallt bele a fájdalom. – A karóra, amit elloptál tőlem, és ami most a téged kirabló férfinél van – nézett engem teljesen merev, kifejezéstelen arccal –, az az időtorzítóm volt. Az eszköz, amivel utazni tudok az időben. Szerencsére a torzítót egyedül csak én használhatom, mivel az én DNS-emre van kalibrálva.

Mintha kicsit lejjebb süllyedtem volna a földön. Teljesen logikus lett volna, hogyha most a fejem hasogatott volna, a megrándult ujjamat szorította volna össze a fájdalom, vagy egyszerűen csak elkapott volna a Borisz által előre megígért szédülés és hányinger. Ám most semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott, és lefelé, valahová a lábam elé akart süllyedni.

Ferdinánd tekintetét kerestem, de ő csak azért is inkább a kettőnk között lobogó lusta tüzet bámulta.

– Azzal, hogy többször megpróbáltad aktiválni, bekapcsoltad rajta a nyomkövetőt, amit egyébként pont az ilyen esetekre tettek bele. És ez még, tulajdonképpen, a jó hír volt. Mert a nyomkövetővel könnyedén megtalálhatom és visszaszerezhetem a torzítómat a téged kirabló férfitól.

– Borisz, kérlek, ne haragudj, én... – kezdtem volna most már kissé ijedten, de ő ismét közbevágott.

– A legnagyobb baj az, hogy a nyomkövetővel nem csak én találhatom meg a torzítómat, hanem az Iszap bármely más tagja is, köztük pedig akár Distia is. – Csak most szakította el a tekintetét. Elnézte ő is a tüzet, ami lassan kialudni és parázzsá válni készült, és a hang, amivel ezután megszólalt, meggyötört és fáradt volt. – Holnap kettéválunk. Te és Ferdinánd tovább mentek Nyíregyháza felé, én pedig a kirablód nyomába eredek, és reménykedek benne, hogy előbb találom meg a torzítómat, mint Distia.

– Hadd menjek veled! – A hangomat annyira emeltem csak fel, amennyire ekkor tőlem éppen tellett, úgy vágtam az orra elé a meggondolatlan kérést. – Talán segíthetek, és jóvátehetem azt, amit tettem, és...

Borisz, mióta leültünk a tűz köré, harmadszorra vágott a szavamba. Egyébként pontosan tudtam, hogy nem is igazán volt már kíváncsi arra, amit mondani akartam, és ezt a fél mondatot is csak illemből hagyta végig mondani nekem.