Köd mögöttem

Szeretettel Rókamezőről: 4. rész

Úgy egy hétig aztán, de talán inkább csak öt napig egyáltalán nem beszéltünk időutazókról, időgépekről, az Iszapról vagy a Nemzetközi Időkutatási Szövetségről, Borisz évfolyamtársairól és Pesti Dianáról, csomópont-emberekről, időhurkokról és más, egyébként égető problémákról.

Talán öt nap telt el úgy, hogy nem csináltam semmi mást, mint bakeliteket hallgattam, régi-régi, fekete-fehér filmeket néztem a nappaliban – már amikor nem volt leállás a borús ég miatt –, Dongóval szaladgáltam az udvaron, kávéztam a konyhában, vagy Esztit kérdezgettem mindenféle, számomra még ismeretlen történelmi eseményről, és igyekeztem elrejteni a mindentudó mosolyomat Ferdinánd elől. Aludtam. Meg fürödtem. Volt, hogy napjában akár kétszer is. És ha tehettem, minden nap hajat is mostam.

A zakót, nadrágot és inget, amit még Dezső adott kölcsön nekem Pesten, és ami még mosás és vasalás után is meglehetősen siralmasan nézett ki, mintha bármelyik pillanatban fel kellene rángatnom magamra, egy székre fektettem a szobámban. Készenlétben. És még a barna kalapot is odatettem mellé, és pontosan úgy számítottam ki a szöget, hogy a szoba minden sarkából látható legyen.

Ez a takarék-üzemmód egyébként nem csak nekem esett ilyen jól. Mint azt megtapasztaltam, Borisz is hajlamos volt befészkelni magát ebbe a számára már olyan jól megszokott környezetbe, és nem törődni semmi mással, mint a múlttal, a már megélt és anekdotázáshoz alaposan kidolgozott történetekkel és Dongóval. És amíg mi ketten élveztük ezt a pár nap agyi leállást, addig egyedül Ferdinánd pörgött továbbra is azon, amin amúgy nekünk is kellett volna.

– Hétfő van – tudatta aztán egy reggel, mikor véletlenül mindhárman egyszerre tébláboltunk a konyhában.

– Hétfő? Mármint mihez képest van hétfő?

– Hétfő – ismételte kissé erősebben. – A mi időnkhöz képest hétfő.

– Mármint melyikünk idejéhez képest? – kérdezte ezúttal Borisz, és körbemutatott az asztaltársaságon: a 2084-es Ferdinándon, 2217-es önmagán és rajtam. Leplezetlen pimaszsággal vigyorgott Ferdinándra, én pedig az elfojtott nevetéstől majdnem visszaköptem a kávém a csészébe.

– Valamikor el kell kezdenünk. Ez nem várhat! – Nem igazán kapcsoltam az első pillanatban: mármint hogy mi nem várhat? Az időtlenség úgy ült a nyakamon, olyan puhán fonta körbe az egész fejemet, hogy az agyamat eltorlaszoló dugattyúk még véletlenül sem engedtek a sürgetésnek.

– Ráérünk – legyintett Borisz, és kis híján felbukott Dongóban, mert végig a gondterhelt Ferdinándot figyelte a saját lábai helyett, miközben a hűtőhöz sétált. A vizsla morgott egyet, és elégedetlenül kicsit arrébb vonszolta magát. Még neki sem volt kedve végighallgatni ezt a beszélgetést.

– Nem! – húzta ki magát. – Nem érünk rá! Én nem akarok még egy napot úgy eltölteni, hogy ti ketten közben – intett most felénk – franc tudja, mit is csináltok egyáltalán, de láthatóan bármit, hogy ne azzal kelljen foglalkoznotok, ami a feladatunk. Nem ezért vagyunk itt! Nem nyaralhatunk – köpte a szót – a végtelenségig.

Borisz sóhajtott. Becsukta a hűtőajtót, és láthatóan elfelejtette, hogy az imént még tejet akart elővenni. Már nem érdekelte a reggeli kávéja.

– Igazad van, Ferdinánd – vallotta be, a hangjában cseppnyi lelkesedéssel nélkül.

– Köszönöm – morogta kissé már nyugodtabban. – Akkor? Mi lesz velünk? – És aztán úgy nézett Boriszra, mint aki a megváltást várja tőle. – Végigolvastam Pesti Diana eredeti tanulmányát a csomópont-emberekről. Végigolvastam egy Eszti által készített, tömörített verziót a 2080-as évek és a 2210-es évek között történt fontosabb történelmi eseményekről is, hogy jobban megértsem Distiát. És hogy megértselek téged is. Tanulmányoztam kissé a behatási sorrendet is, a Distia által vizsgált korokat, a csomópont-emberek kiválasztásának logikáját... De be kell vallanom – mosolyodott el most először ezen a reggelen –, hogy nem csak Pesti Diana nem ért a gráfokhoz.