Köd mögöttem

Az utazás mint allegória: 3. rész

– Ezt nézd! – Még ezelőtt, még mikor el sem indultunk a kocsmába, még be sem vallottam Ferdinándnak, hogy elloptam a pénzt, még amikor nem haragudott meg rám és üvöltötte le a fejemet, még nem hagyott egyedül egy ismeretlen falu kocsmájában, ismeretlen emberekkel körülöttem, akkor nyomtam az orra alá a karórát, amit előző éjjel óta, majd aztán egész nap a zakóm belső zsebében rejtegettem.

Mióta kitapogattam a hold fényében, sokat gondoltam rá. Talán többet is, mint kellett volna. Arra gondoltam, hogy meg kellene nézni alaposabban, miféle karóra is ez egyáltalán. Talán be kellene dobni a legközelebbi patakba, és akkor soha nem derülne ki, hogy elloptam. Talán vissza kellene csempésznem Borisz táskájába. Talán el is adhatnám jó pénzért, bosszúból, amiért Borisz ezt teszi velünk. De legfőképpen: biztos, hogy meg kellene mutatni Ferdinándnak. Mert Ferdinánd talán hajlandó lesz majd eldönteni helyettem, hogy mi legyen a karóra sorsa, és akkor nekem nem kell majd tovább gyötörnöm magam miatta.

A lopott pénz miatt még mindig nem volt lelkiismeret-furdalásom. Mert a pénz semmi más, csak – pénz. Önmagában semmi értéke: csak vékony papírra hányt tinta. Bármikor újratermelhető és helyettesíthető ez a köteg pénz egy ugyanekkora értékű másik köteg pénzzel. És amúgy is tudtam, hogy ezért a pénzért Borisz kicsit sem dolgozott meg.

De a karóra egészen más volt. A szíja viseltes, a gombjai kopottak. Egyértelműen látszott rajta, hogy sokat hordták. Persze nem voltam Sherlock Holmes, hogy ennyiből meg tudtam volna állapítani, Borisz hordta-e ilyen sokat vagy valaki más, akit nem is ismerünk, akihez amúgy nem fűznek érzelmi kötelékek, és aki talán meg is érdemli, hogy ez a karóra már nem képezi az ő tulajdonát.

Mivel Borisz valahogy folyton ott volt Ferdinánd mellett, mutogatta neki, hogy melyik hegy micsoda, meg hogy hogyan kell elvezetni egy lovas szekeret, így nap közben esélyem sem volt a közelébe férkőzni. Este viszont Borisz mindig eltűnt hosszabb-rövidebb időre ilyen-olyan indokokkal. Most például azt mondta, meg kell vizsgálnia az áramköröket a helymeghatározó panelen, és ehhez csendre van szüksége. De én gyanítottam, hogy ilyenkor azért tűnt el, és azért nem jött vissza csak akkor, mikor már mi ketten a lefekvéshez készülődtünk, mert nem bírt a szemünkbe nézni. Vagy talán nem akart nekünk már semmi mást mondani azon kívül, amit az első éjszaka elmondott. Kerülte a témát. Került engem is, mert tudta, én előbb rá fogok kérdezni a kényes részletekre, mint Ferdinánd.

– Mi ez? – kérdezte, mikor az orra alá nyomtam a lopott kis tárgyat.

– Hülye kérdés.

– Oké, akkor – nyelt nagyot – miért mutatod meg nekem ezt az órát?

– Tetszik? – kérdeztem, hirtelen zavaromban idiótán mosolyogva. – Neked adhatom, ha kéred. Vagy talán a tied? Tőled vette el?

– Kicsoda? – Ferdinánd összeráncolt szemöldökkel engem bámult. – Nem tudlak követni, Patrícia.

– Oké, szóval – köszörültem meg a torkom – talán ennek nem nagyon fogsz örülni. De látod ezt? – És most elővettem a zakóm zsebéből a pénzt. – Ezt úgy loptam.

– Loptad?

Mintha szitokszóval illettem volna Ferdinándot. Pedig hát pont hogy miattunk tettem ezt. Hogy ne kelljen mindenféle ismeretlen eredetű nyers bogyókat ennünk – mert Borisz növényismereti képességeiben nem igazán bíztam –, ne kelljen halat kibeleznünk, a kemény földön, a nyirkos éjszakában aludnunk. Éhes voltam és fáradt. Fájt a hátam és korgott a gyomrom. És a tudat, hogy Borisz megtehette volna, rendes ételt ad nekünk és rendes helyen alhatunk, komolyan felidegesített. Még ha csúnya dolog is volt részemről, hogy elloptam Borisz pénzét, megérdemelte. Mert mi sokkal többet áldozunk fel érte – miatta –, mint ő ezzel a kevéske pénzzel.