Köd mögöttem

Az utazás mint allegória: 5. rész

5. szabály: Az utazó ismeri és tiszteletben tartja a történelem és az idő szabályszerűségeit.

– Én, Polgár Borisz...

–... Pesti Diana... – hallottam mellőlem a katonásan pattogó hangot.

–... a Lajtha Lajos Időkutató Intézet 4948-as számon bejegyzett utasa – itt szintén mindenki a saját számát mondta – esküszöm, hogy az utazásaim során mindig szem előtt tartom a jelen közösség szükségleteit, a múlt védelmét és a jövő jobbá tételét. Esküszöm, hogy a felügyeletemre bízott időtorzítóval körültekintően utazom az időben. Szolgálataimat és az utazás előjogát a mai nappal felajánlom a magyar Időszabályozó Pártnak. Isten engem úgy segéljen!

Ünnepélyes csend telepedett mint a tizenkettőnkre. Egy pillanatig csak néztünk magunk elé, csengett a fülünkben a saját és egymás hangjainak ott ragadt darabkája, és csak akkor fújtuk ki, egyszerre, a levegőt, amikor a minket feleskető rektor – az antik szakállas élő idő, bizonyos Borbiczki – végre ráncos mosolyra húzta a száját.

– Nem értem – suttogta nekem Diana –, miért van szokásban még mindig, hogy Istenre esküszünk. Nekem Isten – vonta meg a vállát – még kategóriaként sem elfogadható.

– Szerintem csak szokás. Hol lenne nagyobb hatalma a szokásnak és a hagyománynak, mint itt? – kérdeztem vissza tőle mosolyogva, de ő csak vállat vont, és úgy rázta le magáról a kérdéseimet, ahogy mindig.

A többi tíz mind szabadnapos hangyabolyként bomlott fel körülöttünk. Mindenféle gratulációkat hallottam jobbról és balról is, és nekünk is oda kellett volna mennünk Dianával a saját családunkhoz, ahogy a többieknek, ám még mindig csak álltuk a helyünkön, a mi nevünkkel feltüntetett szék előtt, és mintha valami nagy csodát várnánk az eskü hatására. De persze az égvilágon semmi sem történt.

– Holnap – emlékeztette Diana önmagát.

– Leadod?

– Már beszéltem a szerkesztőkkel. Holnap átnézik a tanulmányomat, és ha látnak benne fantáziát, megjelentetik.

– Azért nem vagy semmi– mosolyogtam rá elismerően, de közben, mintha most, még ha muszáj lenne, sem tudnék a szemébe nézni. Inkább lehajoltam a székhez, és szorosan a tenyerembe zártam a saját, fekete plüssborítású diplomámat. – Éppen csak, hogy végeztél, és máris berobbansz az időkutatás elméleti berkeibe. – Persze akkor, még ha agyonvernek sem vallottam volna be magamnak, mennyire féltékeny voltam Diana szakmai sikereire. Már csak azért is, mert az ő neve alatt jelent meg a tanulmány, pedig, lássuk be, elég sokat segítettem én is a kidolgozásában.

– Az Idő és Tudomány című folyóirat tavaszi számában – mutatta a kezeivel, mintha ő már látná maga előtt, hogyan fog festeni az elektronikus címlap –, Pesti Diana: A csomópont-emberek elmélete. Hogyan változtassuk meg lépésről lépésre a múltat? Amúgy – fordult végre felém, mintha csak most venné észre, én is ott vagyok mellette –, Kárpáthy tökéletes munkát végzett a gráfokkal. – A hátunk mögött, a családjával beszélgető szaktársunk felé intett, aki az ünnepélyes alkalom ellenére ugyanolyan kócosan magaslott ki az emberfejek közül, mintha ez a világ legátlagosabb napja lenne a történelemben. – Ez a srác egy zseni. Én kutathatnám a hálózatokat, ameddig akarnám, de persze ő fél nap alatt megcsinálta, ami nekem egy élet lett volna. Na jó, persze, ez túlzás – nevette el magát. – Szóval a lényeg, hogy úgy gondoltam, írok a tanulmány végére egy rövid köszönetet neki.

Írjál csak, gondoltam most már határozottan és egyre növekvő haraggal, hiszen Kárpáthy is minden bizonnyal olyan elszántan támogatott négy éven keresztül, mint én téged, bizonyára Kárpáthy is olyan türelemmel hallgatta végig a gondolataidat minden egyes alkalommal, mint én, és igen, bizonyára Kárpáthy is segített kidolgozni a konkrét elméletet, ami mellett, végtére, csak a te neved fog állni. Meg a köszönet Kárpáthynak, természetesen.