Hwang Hyunjin a szobájába ült. A napon már a sokadik füves cigijét szívva. Hyunjin drog függő volt, és hiába próbáltak rajta segíteni mindig vissza esett.
Az egész akkor kezdődött, mikor elvesztette az apját. Akkor kezdte el, aztán megismerte a szerelmét, és egy évre abba hagyta, de miután őt is elvesztette újra rászokott. És azóta menthetetlen. 3 éve.
Az anyja mindent megtesz érte, akárcsak a barátai, de már mindenki legbelül tudja, hogy lehetetlen.
Egy valaki nem adta még fel benne a reményt.
Lee Felix. A pszichológusa.
Felix minden második nap a házához megy, és ott marad vele egész délután, még akkor is ha a fiú nincs önmagánál. Olyan régóta a betege, hogy megbízik benne. És legnagyobb bánatára, szerelmi érzések is kötik őt az idősebb fiúhoz.
-Hyunjin itt vagy?- nyitott be a házába, miután 5 perc kopogás után se nyitott neki ajtót.
Senki nem volt az alsó szinten, és mikor felment a szobákba se találta meg. Így már csak a saját szobájába lehetett. A pincébe.
Felix már-már rettegve ment le. Hiszen bármikor jön ide, benne van az a félelem, hogy túladagolva találja meg. És tudja, hogy az egy életre nagy sebet hagyna benne. Akárcsak az, hogy egyre jobban épül lefele Hyunjin a szeme előtt, és ő nem tud neki segíteni. Pedig mindent megtesz.
Mikor leért a pincébe, meghallotta a fiú halkan éneklő hangját, és azonnal megnyugodott.
Mindig eltűnődik azon, hogy hogyan tudott így félre menni. Holott egy igazi tehetség.
Ahogy kinyitotta a lent lévő szoba ajtaját, szeme elé tárult a fiú. Festett, miközben egy cigaretta éktelenkedett a puha ajkai között.
Félig meztelenül, ezzel felfedve mellkasát, amit egy-egy festék folt fedett.
Felix csendben figyelte a fiút az ajtóból. Nem akarta megzavarni, hiszen a saját lelkét is próbálta nyugtatni azzal, hogy hallja a másik hangját. Elakarta raktározni a memóriájában, megakarta tartani ezt a pillanatot. Hiszen sose akarta elfelejteni.
Viszont semmi sem tart örökké, és Hyunjin is mikor megfordult, hogy felvegyen egy újabb színt a festményéhez, észre vette Felixet, és egy lágy mosoly jelent meg az arcán.
-Azt hittem már sose jössz.- mondta mosolyogva, majd vissza fordult a vászonhoz.
Mostmár nem énekelt, és ez nagy sebet hagyott Felix szívébe, de a mosolya és a mondata mindent elnyomott. Hyunjin várt rá, és ez sokat jelentett neki.
Közelebb lépett a festő fiúhoz, hogy jobban szemügyre vegye a készülő műalkotását, de nem számított, hogy ez fogja fogadni ha rá néz.
Mert Ő maga volt rajta.
Felix majdnem elsírta magát. Gyönyörűen fest Hyunjin, de valamiért most még több színt, és precizitást tett bele ebbe a festménybe.
-Mindig is csodáltam a szépségedet Felix. És tudod...borzalmas lehet neked. Már mindenki azt hiszi, hogy örült vagyok, saját magam is, de te nem. Te még mindig bízol bennem. Abszurdnak hangozhat, de beléd szerettem. És ez egy magamfajtától mind hazugságnak nézhet ki, de nem. Azt hittem sose fogom tudni magam túltenni Jeongin halálán. Azt hittem sose fogok tudni szeretni valakit úgy, mint ahogy őt szerettem, de azt hiszem ez mind csak a képzeletem volt. Mert rájöttem, hogy még képes vagyok szeretni. Egész eddig mindent eltaszítottam magamtól, de az utóbbi időbe rájöttem.
Megakarok gyógyulni. Miattad.- nézett végig szemeibe.
