Je n'existe pas/ Minsung

169 20 14
                                    

"moi j'ai I'impression que le monde existe autour me, et pas moi. Je n'existe pas. Je suis transparent invisible. Je vois les autres mais ils ne me voient pas."

Néha csak azt érzem, hogy senki se veszi észre, hogy élek. A barátaim akár képesek kihagyni egy-egy összejövetelből. Ezt pedig akárhogy próbálom elnézni, nem megy.

Mindent megtettem, hogy megfeleljek másoknak. Sőt mikor fiatalabb voltam, akár hajnalokig hajszoltam magam. Mígnem el nem ájultam.

Pedig semmi mást nem akartam, csak hogy elfogadjanak az emberek. Mert hiába mondják, hogy úgy vagy jó ahogy vagy, ha egyszerűen senki se fogad el olyannak, amilyen vagyok.

-Jisung, minden rendben?- lépett be szobába legjobb barátom, Minho.

-Persze.- suttogtam magam elé, miközben az ágyamról figyeltem a plafonom.

Mások csak unalomból teszik ezt a tevékenységet, míg én azért teszem, hogy kitisztítsam a gondolataim.
Képes lennék egész nap a toxikus gondolataimmal ellenni, miközben a plafont bámulom.

-Eljössz velem sétálni?- állt még mindig az ajtóba Minho.

-Nincs most kedvem.

-Eljössz velem sétálni.- jelenti ki, mire én is felültem.

-Nem érted, hogy nincs kedvem?- döntöttem oldalra a fejem.

-Jisung depressziós vagy. Ki kell mozdulnod. Legalább csak miattam...

Csendbe maradtam, hisz én is beláttam, hogy nem ártana egy kis friss levegő. A 2 hete bent kuksoló énem tapsolni kezdett a gyomromban. Az 1 hetes ruhám amit hordok pedig egyenesen fellélegzett a testemen.

-Zuhanyozz meg, és mehetünk.- mosolygott Minho.
-Esetleg segítsek?

-Nem vagyok beteg.- motyogtam magamba.

-Nem azért mondtam, hanem mert törődök veled Jisung. Szeretlek téged, és emiatt alap, hogy figyeljek is rád.- mondta komolyan, majd otthagyott a szobámba.

Hatalmasat sóhajtva álltam fel az ágyamról. Nem akartam menni, de Minho volt az egyetlen ember, akivel azt éreztem, hogy biztonságban lehetek.

Magamra vettem csak egy normális pulóvert, és egy nadrágot. Zuhanyozni viszont most képtelen lennék, de büdös se vagyok, mintha csak az összes hormonom meghalt volna.

-Kész vagyok.- suttogtam Minhonak, aki az ajtóm előtt állt.

-Nem fürdesz meg?

-Zavarlak?- vontam fel szemöldököm, ő pedig csak hevesen rázni kezdte a fejét.

Kérdés nélkül megfogta a hideg kezeimet, ami az övéhez képest egy jégcsaphoz lehetett volna hasonlítani.
Nem akartam a kezét fogni, de elengedni se akartam.

Kint hideg volt, hiszen már délután van, és ősz. Éreztem, ahogy nevet rajtam a világ, és rögtön vissza akartam fordulni, de Minho erős kezei megakadályoztak, és csak szorosabban magához húzott.

Remegni kezdtem, ahogy egyre közelebb sétáltunk Seoul közepére, oda, ahol több ember van. Több olyan ember, akik simán nekem jöhetnek, mintha csak egy eldobott zacskó lennék, vagy egy árnyék, aminek a közepébe tudnak taposni.

-Minho...kérlek...- motyogtam, miközben egyre szorosabban fogtam a kezét.

-Minden rendben lesz, Jisung. Itt vagyok.- simított ujjaival kézfejemre, majd egy eldugott kereszteződésnél elfordult, az emberek pedig eltűntek. Mintha csak ő tűntette el volna őket.

Mindketten csendbe sétáltunk tovább. Olyan csendbe, ami mindkettőnknek kellemes volt.

-Jisung.- álltunk meg, majd maga felé fordította egész testem.
-Mi a baj?

Hangja olyan lágyan csengett, hogy egészen a szívemig elért. Többszörösen meg is dobbant miatta. A sírás kerülgetett, ahogy a szemeibe néztem.
Nem akartam ilyen helyzetbe hozni.

-Úgy érzem...hogy már nincs helyem a világon. Mintha senkinek se lennék fontos, Minho. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?- hajtottam le fejemet.

Minho kifújt egy adag levegőt, majd felemelte arcomat.
Két kezével fogta őket, és nyugtatóan simogatta.

-Nekem te jelented a világot, Jisung.- mondta szemeimbe nézve.

Halkan felzokogtam az idősebb szavaira. A könnycseppek folytak az arcomról, de sose mondtak nekem még ilyet az életem során.

-Szeretlek Jisung. Ha te nem lennél, nem is tudom mi lenne velem. Lélegezni se tudnék. Mintha nem is igazi lenne a világ. Belegondolni is borzalmas, mikor te vagy az oka annak, hogy még mindig világ, a világ, számomra.- közeledett felém arcával.

Lágyan érintette össze ajkainkat, és számomra egyenes ki virult a környezet, ahogy az idősebb ajkainak az ízét megéreztem.

Nem csókolóztunk, egy apró kis ajak össze érintésnek lehetett volna mondani, de mégis felélesztette a lelkemet.

És újra élő embernek érezhettem magam.

A/N: Hiányoztak már a oneshotok.

Saját magamtól írtam egyébként a fent lévő kis mondatokat, úgyhogy most nem egy zenéből szedtem (hanem egy filmből), és kurva nehéz volt. 😀
De meg akarok tanulni franciául!!!!

😘

Fake eyesDonde viven las historias. Descúbrelo ahora