Valaki, mint Te /Lando Norris ff./✓

huszonegyedik

Mona

-Soha többet nem megyek veletek sehova!- vágódtam le a hotelszobánk egyik ágyára. Max a mellettünk lévő szobában van, így legalább nem tudja meghallani, ha őt szidom. Holnap, azaz szombaton fog menni a monzai időmérőre.

-Nem én készülődtem sokáig.- vonta meg vállait.

-Attól még időben indultunk volna. Max keresgélte a töltőjét, pedig tegnap este szépen megmondtam neki, hogy tegye el, mert reggel nem lesz erre időnk, hát tessék.- valószínűleg, csak azért csináltam ezt mert kimondottan feszült voltam.

-Nyugi! Minden rendben van Mona! Ideértünk és minden oké!- leült mellém és simogatni kezdte a vállam.

-Ne haragudj, csak feszült vagyok...- csendben maradtunk, ami most kivételesen nagyon jól esett.- Hiányzik Lando.- nyögtem végül ki.

-Tudom...- suttogta.

Lando

-Hogy mi van?- tágultak ki Oscar szemei.- Nem voltatok együtt?- természetesen már Hollandiában kérdezgette, hogy Mona hol van, de lerendeztem annyival, hogy nem ért rá. Viszont most már nem bírtam hazudozni. Oscar és Lily, mind a ketten itt ültek a pihenőmben, és kitálaltam nekik.

-Akkora egy...

-Tudom!- vágtam Lily szavába.

-És próbáltál már vele beszélni?- kérdezte Oscar.

-Persze. De nem válaszol semmire sem.- ráztam a fejem lemondóan.

-Ne haragudj, de ezen csodálkozol?- húzta össze szemöldökeit Lily.

-Nem...- tényleg nincs min meglepődnöm. Elbasztam, már nem hozom rendbe.

-De ezt Hollandiában miért nem mondtad?- értetlenkedett Oscar.

-Mert akkor még láttam reményt, hogy rendbe tudom hozni.

-Jaj Lando.- sóhajtott a velem szemben ülő fiú.- Csak annyit kérek, hogy a kocsiban verd ki a fejedből, jó?

-Jó!- bólogattam.

~

Másnap végre Max is megérkezett hozzám. Ma lesz az időmérő, ami most is fontos, mint mindig. Ahogy megláttam Max-ot egyszerre több dolog öntötte el az agyam. Mintha eddig fel sem fogtam volna teljesen, hogy Mona nem jön vele. Nem tudtam levegőt venni a tudattól, hogy Mona nincs itt. Ez Hollandiában nem volt ekkora baj. Nem értettem, hogy mi volt velem. Valószínűleg Max jelenléte hozta ezt ki belőlem, ugyanis Barcelona óta nem találkoztam vele se, csak néhanapján üzentünk egymásnak.

A lábaim, mintha maguktól működésbe lendültek volna, elindultam a pihenőm felé, ahol magam után bezártam az ajtót és nekitámaszkodtam a falnak. Majd öklömet a falba vertem, olyan feszült voltam. Éreztem, hogy a könnyek pár percen belül versenyezni fognak az arcomon. Pár óra múlva a kocsiban kell ülnöm, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem vagyok rá képes. Gyáván viselkedtem, mint egy kisgyerek, de úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá.

-Lando minden oké?- kopogott Max az ajtón.

-Persze.- a saját hangomtól megijedtem, mivel még saját magamnak is idegen volt.

-Lando engedj be!

-Nem!

-Lando!

-Max, nem!

-Időmérőd lesz!- erősködött.

-Nem fog menni...- ráztam a fejem mégha ezt ő nem is láthatta.

-Dehogynem! Lando vonszold ki a feneked, és ne csináld ezt!- beszélt még mindig az ajtón keresztül. Egyébként nagyon hálás voltam neki, hogy azok ellenére, amit a húgával műveltem segít nekem.

-Nem Max...- erre pedig már nem válaszolt, sőt hallottam távolodó lépteit.

~

Nagyjából fél óra múlva újra lépteket hallottam az ajtó előtt, de simán kivehető volt, hogy nem egy személy áll az ajtó előtt.

-Lando gyere ki, kérlek!- szólalt meg most Carlos.

-Carlos, nem szeretnék.

-Ilyen nincs!

-De van, nem megy...- majd csend. Hallottam Max hangját, ahogy odaszólt Carlosnak, hogy mindjárt jön. És mikor újra lépteket hallottam, elhatároztam, hogy az Istenért sem fogok válaszolni nekik.

A kanapén feküdtem és a plafont kémleltem, nem figyelve arra, hogy az ajtó előtt lévők susmorogtak. Majd megint távolodó léptek, így megnyugodtam, hogy felhagytak. Aztán valaki kopogott, viszont én nem szólaltam meg. Mégse ment el mindenki. Újra kopogás.

-Lando...- hallottam meg gyengéden a nevem. Hirtelen ültem fel fekvő helyzetemből a számomra oly kedves hang hallatán. Azt hittem, hogy csak beképzeltem magamnak.- Lando, engedj be légyszíves!- nem is vártam tovább. Soha többet nem engedhetem el! Az ajtóhoz siettem, amit kinyitottam, és mikor megláttam magam előtt a lányt, mitha minden gondom megszűnt volna létezni. Tényleg itt van. Itt van, hogy segítsen nekem. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, így magamhoz húztam a lányt. Becsuktam magunk mögött az ajtót és éreztem, hogy a könnyeim utat találtak maguknak. Előtte nem szégyelltem magam. Neki megmutattam az igazi énemet, amit azelőtt csak nagyon kevés ember ismert.

-Soha többet nem akarlak elengedni.- motyogtam hallkan. A lány csak szorosabban ölelte a derekamat, és éreztem, hogy szipogni kezdett. Ez a lány az otthon, ahonnan soha nem szeretnék kilépni.- Soha többet...

Instagram: hewinsinmonza_
Tiktok: hewoninspa_