𝕭𝖆𝖉 𝕭𝖔𝖞 /Taekook/

7.🎸

Jungkook szorosan lehunyja szemeit, majd vesz egy mély levegőt, végül elhajol tőlem és hátra is lép pár lépést.
Fogalmam sincs mi történt az imént, de valamiért úgy érzem, nem is akarom tudni. Mérgesnek érzem magam. Nem vagyok én senkije, hogy csak úgy rángasson, mint valami bábut. Számat nyitom, hogy nem kimélve leteremtsem, de mielőtt még bármilyen hang elhagyná a számat, megelőz.

-Ne haragudj. Nem tudom miért csináltam ezt.-fájdalmas sóhaj hagyja el a száját, ami miatt meglepetten pislogok rá. Talán valami baja van?

-Nem érdekel miért csináltad. Rohadtul leszarom mit csinálsz, de azt tőlem távol tedd. Fogalmam sincs mi a franc jár a fejedbe, de ha valami problémád is van, akkor sem ez a módja, nem csinálhatsz ilyeneket Jungkook! Valami bábu vagyok amit rángathatsz? Mit képzelsz magadról!?-idegesen nézek rá, ő pedig lehajtott fejjel, némán hallgatja végig kiakadásomat.
-Mondd, hogy mi a fasz van veled, vagy elmegyek!

Csend telepszik ránk, csak a saját szuszogásomat hallom. Képtelen vagyok eligazodni ezen a gyereken esküszöm, de hamar megfogom újra utálni ha így halad. Csak azért várok magyarázatot, mert az utóbbi napok kellemesen teltek a társaságában. Nem vagyok annyira szívtelen, hogy ha valami nem tetszik akkor senkit nem hallgatok meg, de ha nem tud semmilyen értelmes indokot felhozni, elmegyek, és hátra se nézek.

-Még magam sem tudom Taehyung.-halkan, szinte már suttogva szólal meg, majd hírtelen felszipog és leguggol. Meglepődve nézem mozdulatait, majd ahogy kézfejével megtörli szemeit.

Most látom sírni először. Sosem voltam jó vigasztalásban, szavakkal egyáltalán nem is tudom kifejezni, attól függetlenül, hogy nagyszájú vagyok. Inkább a tettek embere vagyok, de fogalmam sincs vele mit kezdjek, hisz nem vagyunk olyan régóta jóban, előtte pedig szinte utálatot éreztem iránta.

A legbölcsebb döntés, ha csendben figyelem, hátha kiönti a lelkét, bár azt nem igazán szeretném, a lelki témákban sem vagyok olyan jól. Egy elbaszott ember vagyok, be kell vallanom.

-Ne haragudj, bár ezzel már lehet elkéstem. Meg is érdemlem ha most magamra hagysz. Az utóbbi hetekben elég szarul vagyok. Stresszelek, ideges vagyok, teljesen máshol jár mindig az agyam. Talán tudom mi okozza ezt, de az is lehet, hogy full semmi köze a dolgokhoz. Igyekszem mindig a legjobbat kihozni magamból és megfelelni mindenki elvárásának, de kurva nehéz. Kezdek belefáradni. Csak önmagam akarok lenni, érted?!-utolsó szavait már szinte ordítja, miközben patakokban folynak a könnyei, én pedig megszeppenve figyelem kitörését.

Még sosem láttam ennyire kiakadva sem, bár nem is ismerem régóta, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtapasztalom ezt az oldalát is. Olyan furcsán van összerakva. Sokszor bunkó, nagyképű és egoista, máskor olyan mint egy tini. Aranyos, kedves és vicces, de furcsa, hogy van egy majdhogynem depresszív oldala is, nem néztem volna ki belőle, nem mintha ezt egy emberről meglehetne állapítani, de mindenesetre érdekes. Kíváncsi vagyok melyik dominál nála jobban. Vajon teljes igazából milyen lehet ő?

Felkeltette az érdeklődésem, bár nem annyira, hogy puszi pajtásomnak akarjam. Ha ilyen össze-visszaság van a fejébe, inkább megtartanám a három lépés távolságot, különben kitépném az összes hajszálam. Én sem vagyok egy könnyű eset, de ő sem, az biztos. Mindenesetre nem hagyom most itt, mint egy kóbor kiskutyát, akit kitettek az utcára.

-Nem tudom eldönteni, hogy pofon vágjalak, vagy lelkizzek veled.-oldalra döntöm a fejem, miközben vesz egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát.

-A pofont megérdemlem, a másikra nincs szükségem, úgysem tudnál segíteni.

-Sosem tudhatod, de ahogy akarod.-vállrántva közelebb lépek hozzá, neki pedig kikerekednek a szemei.