right where you left me ⁽ʰˢ⁾

8️⃣

- Kiborultam!

- Akkor miért nem hívtál fel ahogy mondtam, ahelyett, hogy visszakullogtál volna, hogy egy magadra erőltetett álarc mögé bújva, végigszenvedd a koncert hátra lévő részét? - hangzik fel Taylor egészen jogos kérdése a vonal másik feléről.

- Én... Nem tudom - húzom a számat. - Nem volt baj a koncerttel, meg igazából Harryvel sem, de a gondolataim letértek a biztonságos ösvényről, és megint éreztem azt a bizonyos keserű szájízt, amit aznap is - kucorodom a kanapé sarkába.

- Tényleg szólhattál volna. Még, ha nem is kéred, hogy menjek el érted, legalább beszélhettünk volna - sóhajtja. Nem rosszalló sóhaj ez, inkább amolyan 'sajnálom, ami történt' és 'bár ott lehettem volna neked' sóhajtások keveréke. - Lehet, hogy jobban érezted volna magad, ha egy kicsit elterelem a figyelmed.

Lehet, hogy igaza van, de mivel vagyok olyan makacs, hogy azt hiszem mindent meg tudok oldani egyedül, ezért tegnap is pontosan ezt tettem. Makacskodtam egy sort, annak ellenére, hogy valószínűleg nem kellett volna.

- Nem állhatsz mindig készenlétben, ha figyelemelterelésre lenne szükségem - emlékeztetem, bár tisztában vagyok vele, hogy ezt ő is pontosan jól tudja. - És különben is... Már majdnem egy év eltelt, igazán itt lenne az ideje annak, hogy egyedül is kezelni tudjam a helyzetet.

- Mi lesz most? Így, hogy lement a Filmfesztivál..

- Valószínűleg nem találkozunk többet. Ami azért nagyban megkönnyítené a dolgomat - töprengek el. - De ő most turnézik, szóval hangos tőle a média. Ráadásul hátra van még a hivatalos megjelenése a filmnek, amin biztosan részt fog venni, és ugyan megmondtam Olivianak, hogy rám ne számítson azon az eseményen, attól még cikkezni fognak. És akkor megint mindenhol ott lesz - magyarázom kicsit sem lelkesen. - Ez az ember lerázhatatlan.. Elhiszed ezt?

- Nos, mivel még mindig vannak, akik hiszik, hogy a Haylor örök, ezért igen. Elhiszem. - Kisebb szünetet hagy mielőtt folytatná. - De, hé! Én is túléltem, neked simán menni fog.

- Haha - horkanok fel. - Biztos figyeltél rám az elmúlt hónapokban?

- Persze, hogy figyeltem. Próbálok belédlehelni egy kis optimizmust, de lehet, hogy legközelebb egy jó kemény díszpárnával a kezemben csengetek be hozzád, hogy fizikai erőszakot alkalmazva, jobb belátásra bírjalak - tervezgeti.

- Erre igazán semmi szükség - tiltakozom.

- Néha nem így érzem - fújtat, de a dühe könnyen jön és könnyen is megy, mivel a következő kérdése már egy egészen más témához kapcsolódik. - Szombaton ráérsz?

- Időm, mint a tenger. Egyelőre - fűzöm még hozzá gyorsan.

- Szuper, akkor majd átdobok egy címet meg egy időpontot is. Ebédelj velem. Intézek asztalt.

- Elviszel egy randira? - harapom be az ajkam, bár tudom, hogy úgyse látja.

Taylor halkan felnevet. - Téged bármikor.

⏩️⏩️⏩️

Két órával később a fejembe húzott kapucnival, egyik kezemet a zsembembe süllyesztve, a másikban egy szál szegfűvel, állok és bámulok.

Ez minden alkalommal nehéz. Sosem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de abban még reménykedhetek, hogy idővel könnyebb lesz. Hogy a keserűség, a fájdalom és a hiányérzet az idő múlásával majd csillapodik. Muszáj így lennie. Nem élhetem le úgy az életem hátralévő részét, hogy minden nap őrlődöm. Ő sem ezt akarná. Tudom jól, hogy nem ezt akarná.

Megköszörülöm a torkomat. - Szia.

Ostobának tűnhetek. Egyenesen elmeroggyantnak, de nem érdekel.

- Tudom, tudom. Tegnapra ígértem magam, de kicsit bekavartak a programomba - vakargatom a halántékom. - Szinte már hallom ahogy hitetlenül ciccegsz, amint megtudod merre jártam. Van egy olyan sejtésem, hogy nem örülsz neki, de... Koncerten voltam. Harry koncertjén - nyögöm ki miközben megforgatom párszor a szegfűt az ujjaim között. - És nem is tudom.. Nem volt rémes, de voltam már jobban, és bár Taylor eljött volna értem, én mégis maradtam, és... Túl sokat ésezek. Bocsánat. Kicsit szét vagyok csúszva fejben.

Fájdalmas csend. Hosszú, szívettépő hallgatás.

Néha úgy éhezem a válaszra, mintha az életem múlna rajta.

- Kicsit még mindig furcsa, hogy ezt csinálom, bár Taylor szerint jót tesz nekem. Néha elgondolkodom, hogy mások mit gondolnának rólam, ha tudnák, hogy minden héten itt dumálok neked, de aztán rájövök, hogy nem érdekel. Mindig azt mondtad, hogy ne törődjek a rosszakarókkal, úgyhogy próbálom így élni az életem - húzom kicsit jobban a fejembe a kapucnimat. - Azt azért megjegyezném, hogy néha utálom, hogy mindenki hozzád hasonlítgat. Tudod, elég nehéz ám kimászni az árnyékodból. - A mondatom vége egy erőtlen nevetésbe torkollik.

Nem tudom mit mondhatnék még. Sose tudom igazán, hogy mit mondjak. Van, hogy a szavak csak úgy maguktól jönnek, és van, hogy percekig állok a némaságban, mintha arra várnék, hogy majd ő kezdeményez.

- Khm - köszörülöm meg a torkom finoman. - Hoztam neked virágot. A kedvenced - emeltem meg a szegfűt a kezemben. - Vagyis remélem, hogy még nem untad meg. Legközelebb mást kellene hoznom, igaz? Annyi szegfűt idehordtam már, hogy biztos eleged lett belőle. Jövő héten rózsát hozok. Szép nagyot!

Óvatosan leguggolok, hogy a virágot a többi közé helyezzem, aztán úgy maradok néhány percig a gondolataimmal együtt.

- Az a helyzet, hogy szívesen mesélnék az új projektemről - kezdek bele az első dologba, ami eszembe jut. - De nem is biztos, hogy megkapom a szerepet, szóval inkább hanyagolom egyelőre. Majd, ha tényleg az enyém lesz, akkor te leszel az első akinek elújságolom, ígérem - húztam apró mosolyra a számat. - Uhm. Nem tudom jövő héten mikor jövök, mert még elég kérdőjeles, hogy mikor merre kellene mennem, de mindenképp jövök. - Az ujjaim végigsiklanak a hideg márványon. - Szeretlek, anyu - egyenesedem fel. - Nagyon, nagyon hiányzol...

Elmenni innen pont annyira fáj, mint idejönni vagy itt tartózkodni. Várni, hogy anyukád majd választ ad, mikor jól tudod, hogy nincs rá esély. Három éve próbálok hozzászokni, hogy már nincs velem, hogy egy jobb helyen sztárolják éppen. A hatalmas szíve lett a végzete, én meg itt maradtam annak hiányával.