Karácsonyi kívanság /Befejezett/

Második fejezet

Csendben ültem az ágyamon, és figyeltem a szemközti falhoz tolt kempingágyat, amin este már az ideiglenes szobatársam fog aludni. A szívem hevesebben vert. Nem szerettem osztozkodni senkivel az életteremen, aki nem áll közel hozzám. Kisebb koromban egy szobában voltam a hugival, de ahogy elkezdtem az iskolát, sajátot kaptam, hogy tanulni tudjak a folyton visongó testvéremtől. Kollégiumba sem vágytam soha, mert nálam nem volt pálya az, hogy egy teljesen idegen emberrel költözzek össze év elején. Ezért is maradtam itthon, hogy senkivel se kelljen közösködnöm. Erre a szüleim költöztetnek a nyakamra egy idegent.

Idegesen álltam fel. A laptopomhoz sétáltam. Fel akartam hajtani, és leülni elé játszani, mert holmi ismeretlen nem fogja átszabni az életemet, csak mert szobatársak leszünk. Neki teszünk szívességet, és nem fordítva. Csak remélhettem, hogy több időt tölt házon kívül, mint a szobámban.

- Aibel! - kiáltott be anyu a szobámba. - Meg kellene terítened, mire apád és Adam ideérnek! - Fújtatva húztam el a kezemet a laptopomtól. Már most kezdtem utálni a helyzetet, mert minden a vendégünk körül forgott. Örültem, hogy legalább nem vegetáriánus, mert anyu képes lett volna egész idő alatt húsmentesen főzni.

- Megyek! - szóltam vissza, miközben megigazítottam a galléros pólómat, amitől el is szégyelltem magam. Ez mind a szüleim hibája! Mindig szeretetre, tiszteletre tanítottak. Lázadtam én ellene, de rá kellett jönnöm, hogy tisztelni a másikat soha nem hátrány. Tiszteletért tisztelet jár, ami sokat segített nekem is életem elmúlt éveiben.

Kisétáltam a konyhába, ahol anyu sürgött-forgott. Az asztal már széthúzott állapotában állt az ebédlőben. A tányérokat, poharakat, terítőt előszedte.

- Eva? - kérdeztem fintorogva.

- A fürdőben - felelte fordultában anyu. Tudtam, ha ő ott van, addig ki sem jön, míg apuék meg nem érkeznek. Igen felkeltette az érdeklődését Adam érkezése. Remélem, le is foglalja, és két éjjel múlva az ő ágyában köt ki. Én meg visszasüllyedhetek a megszokott életritmusomba, mert hiába mondják anyáék, hogy semmi nem változik. De igenis fog! Kerülgetnem kell egy tök idegent a szobámban, megpróbálva együtt élni vele!

Gondolataimból a telefonom rezzenése rázott ki. Elővettem. Előző napi randipartnerem írt, aznap már ki tudja hányadszor, de ignoráltam minden szavát. Elfintorodtam, ahogy olvastam milyen undorító szavakat írt rólam. Azt, hogy úgysem lettem volna több egy kóbor numeránál. Lezártam a billentyűzetet, majd a terítőért nyúltam, hogy rásimítsam a mahagóni asztalra, mikor lágy csengőszó kelt az ajtó felől. Hideg fuvallat szaladt végig a házon. Végigborzongva fordultam a bejárat felé, ahonnan hangok szűrődtek be. Megvontam a vállamat, annyira nem érdekelt. Anyu sikkantva rohant apáék felé, én meg csak pakoltam.

- Ő a fiunk, Aibel! - hallottam meg anyu hangját, így már muszáj volt megfordulnom. Ez volt az a pillanat, mikor először gondoltam úgy, nem is biztos, hogy sajnálom az ideiglenes lakótárs beköltöztetését hozzám. Piros arccal, kissé reszketve állt tőlem nem messze egy átlagon felüli magasságú fiú, akin viszont a pocsék karácsonyi pulcsi is jól állt. Rajtam a hóember szénszeme mindig olyan érzetet keltett, mintha mellem lenne, de rajta kifejezetten jól állt a zöld szörnyűség. Formás combjai, vékony bokában végződtek. Nem is csodáltam, hogy reszket, mert a divatot követve, kinn volt a bokája a nadrágból és meg mertem volna esküdni, a hideg ellenére egy Converse cipőben rohangál. Haja borzasan ült feje tetején, sötét tincseit igyekezett hanyagul beállítani, de én első ránézésre láttam, hogy rengeteg hajformázó por lehet ebben a segítségére. Sötétkék tekintete végigmért. Örültem, hogy nem engedtem anyu nyomásának és a rénszarvasos pulcsit a szekrényben hagytam.

- Adam vagyok - lépett közelebb, és kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam. Erős, határozott kézfogása volt. Hirtelen hideg szél áramlott be az étkezőbe, ahogy kicsapódott az ajtó. Anyu és apu odasietett. A konyhában felakasztott csengő lágyan szólt, ő pedig mosolygott rám rózsaszín ajkaival.